Gézához csenget a postás, pirosló fejjel előrehajolva, többszörösen eltúlozva, már-már négykézláb kér bocsánatot az illedelmességet, mert egy neki szánt levelet, futtában a szomszéd udvarába dobott. Hogy ne piruljon olyan nagyon, mint egy kettészakadt 1927-es Cadillec, Géza vállon veregeti, csak annyit mutat a kezével, hogy “pszt”, nyugodjon meg. Ha minden igaz, holnap is lesz egy nap. Menjen haza, meséljen valami szépet az asszonynak, aludjon jól, ez az időpont már kései ahhoz, hogy a szomszéd idegesítő hangú csengőjét nyomkodja. Nagyon, nagyon messze áll tőle a tolakodás. Kivárja a reggelt, és rendesen átveszi az őt megillető küldeményt.
Géza felvette hálósipkáját, elbrummogta a Tv maci helyett – amit már nagyon rég nem talál sehol – az esti altatóját és nyugovóra tért. Szeretett aludni! A világ legsötétebb ötletének az ébresztést találta, függetlenül attól, hogy egy fűrészhangú, recsegő ébresztőóra, egy andalgó dallamra beállított mobiltelefon, vagy a számára legkedvesebb személy fülébe énekelt hangja provokálta ki a természetellenes ébredést.
Nyugodtan aludt, amikor hajnali fél négykor, szomszédja – a neccharisnyás nő férje -, ahogy magában nevezte, öklével ablakát püfölve rondította szét természetes álmát, és berángatta az ilyenkor szokásos – abberánsan korai ébredés – beteges, nyűtt valójába. A méregtől majdnem elharapta a nyelvét, mikor a szomszéd teli tüdőből, félretekert ajkakkal ordította.
– Idefigyeljen maga tök alsó, aki a stüszi vadászt, a zöld felsőt, valamint magát Tell Vilmost is aljasul kihasználja! Utóbbit volt képe magára hagyni párbajsegéd kérelmében, előzőektől – a kihasználás magas fokán – ingyenes borsütési, valamint sonkacsapolási folyományokat eszközölt, és még volt képe a zöld alsó 0,7-es lottótalálatát teljes összegében lenyúlni. Magához hasonló aljas embert a föld nem hord a hátán! Korábban nem csak szomszédomnak, de barátomnak is gondoltam. Bátorítottam az ötvenhat milliméteres sárgarépa termesztésben, amihez nagyon értek. Soha nem olvastam a képébe, hogy egy stílustalan, pancser játékgyár csupán, akiből sosem lehet igazi. harmadosztályú répatermesztő. Ebben a kategóriában semmi esetre sem! Nem szégyelli magát, azok után, hogy az utcai járdát ugyanúgy használja mint én, és nem szólok egy szót sem érte. Sőt bátorítom, s így eltaposott!
Géza, csak nézett ki mereven a fejéből, mint fekete napszemüveges, kopasz mozigépész – még a celluloid világában – filmszakadáskor. Először azt hitte, hogy nagyon berúgott az este és tényleg filmszakadás esete forog fenn, de arra, minden tudati állapotban, még az alvás legmélyebb fázisában is jól emlékezett, hogy már húsz éve nem ivott csak vizet. Akkor meg mi van? Ronda dolog, de az ébredés után nyekkenni is alig bírt. Megpróbált, de a neccharisnyás nő hapsija nem engedte szóhoz jutni. Odavágta a képébe.
– Többet ne strapírozza magát, ne köszönjön! Nagyon nem szeretném fogadni egy ilyen élősködő üdvözletét!
– Csak annyi kérek, hogy a levelemet hozhassam el! – szürcsölte ki fogai között keservesen, a fejfájós Géza.
– Milyen levelet? Tegnap maga küldött nekem egy levelet, azért vagyok itt. Na agyő!
Sarkon fordult és elment.
„A fenébe is! Szerettem azt a neccharisnyás nőt bámulni a kerítésen keresztül, de egy ilyen hülye szomszéd asszonyát, ha rimánkodva kérné se nézném többé. Csak jussak valahogy a levelem birtokába, többet nem zavarom. Ha engem egyszer felvernek, nem tudok visszaaludni, vagy csak nagyon nehezen. Most ez a répás – az 56 mm-es répatermesztő -, nagyon szaki, kicsinálta az egész napomat. Fészkes fenét!”
Visszafeküdt és eldöntötte, hogy nem enged a terrornak, alszik tovább, még ha ez nem is olyan egyszerű. Lassan visszaaludt, de nagyon szépet álmodott. Asztali teniszpályán, egy ping-pong labdával focizó női futball csapatról. Dél felé ébredt fel. Nagyon közel volt a természetes ébredésének idejéhez, amikor ismét valaki az ablakot kocogtatta, már nem püfölte. A neccharisnyás nő férje volt! A hajnali – tulajdonképpen éjszakai – bevadulást mintha el is felejtette volna. Lesütött szempillákkal, mint egy szégyenlős szűz, nyújtotta át, az őt megillető levelet.
– Ne haragudjon a zavarásért szomszéd, azt hiszem ez a maga levele… Nem voltam túl jó formában reggel, talán majd egyszer megbeszéljük…
– Maga reggel is itt járt? Tudom, hogy éjjel itt mászkált és ordítozott, de még egyszer jött?
– Ja nem, nálam az reggeli időpont volt, tudja én olyankor kelek.
– Mutassa azt a nyavalyás levelet!
– Bocsásson meg, felbontottam, azt hittem nekem szól…
Még pirosabb orral, szendén bámult, mint egy szégyenlős kerti törpe a tulajdonosára. Géza átvette a levelet és elolvasta. Kezdett megvilágosodni a hajnali történet háttere.
„Nézd kedves Géza! Te egy olyan pancser vagy, olyan huszadosztályú ötvenhat milliméteres répatermesztő, hogy a kertedben van amelyik ugat, másik nyerít, a harmadik nyivákol, de egyik sem igazi répa! Felfuvalkodott és beképzelt pulykakakas vagy csupán, aki a valakik között, senkiből seggi szeretne lenni, ha már valaki nem lehet…”
És a csodálatos levél, még folytatódott, hasonló hangnemben. Ekkor, a fekete-fehérből, már viszonylag színes lett a kép, hogy a szomszéd magára vette ezeket a csodás minősítéseket. A kérdés csak az, ki lehetett ez a barbár, aki kéretlenül ilyen szép lelkű, nem minirépa-termesztőnek aposztrofálta.
Lenézett az oldal aljára és úgy gondolta, innen már nem érdemes a többit elolvasni, csak még idegesebb lesz. Igen megdöbbentette a név, hiszen a köszönőviszonyon alig voltak túl az illetővel.
Mikor harmadszor is megkopogtatták az ablakát, lőfegyver után nyúl…, ha lett volna. Kinyitotta!
– Parancsol, szomszéd? – udvarias, jól nevelt, buborékmentes mosolyt erőltetett magára.
– Tudja, azt hittem, hogy nekem szólnak az intelmek, és maga postázta nekem…
Állt szégyenlősen egyik lábáról a másikra helyezkedve, mint lefáradt, megöregedett versenyló.
– Már mondta… Semmi gond, menjen nyugodtan haza, nem vagyok sértődékeny. Ha nem bánja, azért a mai naptól az 56 mm-es sárgarépa termesztésből, az 56 cm-es mamutrépa szakosodom. Azt mondják nem olyan nagy a különbség, egyik is, másik is répa. Szép napot! Üdvözlöm a kedves neccharisnyás feleségét, majd integetek neki a kerítésen keresztül.
– Szereti, ha integetnek neki. Ő majd visszainteget magának! Alászolgája aranyos, drága szomszéd úr!
Legutóbbi módosítás: 2012.11.17. @ 17:25 :: Boér Péter Pál
