|
Mindig újra kezdem a régit,
a félbehagyottat.
Letört ágaim venyigéit
még visszahajolt vad
suhancnyi hajtásnak álmodom,
lombnak, hűs árnyéknak,
akkor is, ha nem az. Ráfogom.
S belehalok néha.
S mindig abbahagyom az újat,
mikor cinkosult vágy
üldöz, s pajzs nélkül háborúztat.
Kegyes egy hazugság.
Már nem mar semmi szégyenérzet.
Bevallom, hogy vagyok…
még az, aki voltam. Észrevétlen.
S néha belehalok.
|
