Nagy Horváth Ilona : Jajlila

 

 

Kormot szór, kalapál, átszakad, unja már,

széjjel ken,  darabol, húst sziszeg, éhhalál,

fodroz, hol sima volt, vinne, ma mégse hord.

 

Valami pislákol még,

távoli galaxisok fényes napszemei

jajdulnak át a felhő

hasítékain.

Magam magamban

borongok,

félretaposott

cipőjében

előttem jár,

iszkol haragom félve

a  hitvány mosolyú,

léha koranyár

nehéz illata.

Elmerülve rugdosom

sötét gondolataim,

szél dobol

a hirdetőoszlop

tarka

reklámvigyorán,

sármos divatmogul

mögül bátortalan

kúszik elő,

részegíteni

mozdul

alakod.

Megalkudtam.

Feldúltan torzulok

az olcsó

kirakatüvegen,

minden tükörképem

is követ,

széteső vonásokkal

egykedvűn jön

velem,

begyűjtök ma mindent,

mi én vagyok,

határaimon kívül

nem terem babér,

szegény voltam,

koldus,

és

meghaltam

volna egy

tányér levesér’

Nem alkudtam.

Belém mar újra

az éhen

maradottak

zsigeri szégyene.

Korgó nyomor.

Valami pislákol.

Még.

Kabátszürkén

lobban az utcasarok.

Futni kéne,

mint haza rohan

apja szíjától

félve a megkésett

gyerek,

fel, gyorsan:

távoli galaxisok…

mégis összeállítanak

fejemben

újra a jelek.

Hang nincs,

csak

a

szív

do

bol.

kor

mot

szór

ka

la

p

á

l

 

Nyársat fen, betakar, szépre szid, elzavar,

kéket fest, kitalál, széndalos árnya nyár,

vászonnyíl nyomorog , én vagyok éhhalál.

 

 

Csak

a

szív

do

bol.

Szél

lo

hol,

fogam közé

utcaport csap

a készülő vihar,

csikorog

a mocsok,

de cipőm talpán

nyugodtan fordul

az utcakő,

nekem most mennem kell,

ha senki nem

jön is

nyomom keresni,

levegőm nem lopja

idegen tüdő.

Nyomorult.

Valami tép.

Félszavak kiszögellései

hasítják

feltárt elmetemetőm,

bár búcsúzni gyűltem

ma össze,

nem gömbbé

hazudni a homorút,

mégis

mégisek

sorjáznak

végig,

amerre

megy 

az

út.

Elered.

Elered minden

görbe is,

ami még összeköt

valahol idebent

veled.

Színeink

cseppekre

bontja

az

eső,

ázott göröngyök,

sárba fulladt

szavakká

aljasultak

mind a gyöngyök,

búcsúzni

gyűltem ma össze,

helyére

hull

végül

minden

el nem szeretett

szerető.

Távoli galaxisok,

elmart világcserepek,

kéket fest

Isten álma,

későre jár.

Alszik

a város,

csak én

maradtam

állva,

mint a fák.

Égbe nyúlt

gondolatkarokkal,

szél játszik

és én játszom a

széllel,

ujjaim közt

ázott madarak,

csend,

csak

a

szív

do

bol,

kor

mot

szór

ka

la

p

á

l

 

 

Hozzávet, learat, dobmaga szűkre szab,

Megkordul, szava fog, lángszeme tűzre lob,

szárnyat bont, hazavár, jajlila éhhalál.

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.