Kőmüves Klára : – titokban –

Nyomtatás

Végre már én is elmesélhetem, hogy milyen, amikor

egy női kéz – na, persze boldogan – a férfién pihen és

mintha e világon éppen akkor a másiknak nem volna

senkije, azt is elárulhatom, milyen volt látni messziről

is mellkasán, hogy hol dobbant szíve, de persze vannak

félszeim, melyeket talán már csak hűségből hordoznak

a vágyak, még az orromnak is öröme, ha adózhat édes

illatának. Érzékeim szerelme lett s úgy várom érintését,

mint első havát a tél, remegni vágyom minden szavába,

ha hozzám beszél. Eskük szállnak most az égben, nem

is madarak – kalitkába tenném őket, a szelíd szavakat.

Úgy bánnék velük, mint velem ők, gondoskodón, akár

borjaikkal lédús legelők. Hiába súgom most magamnak,

hogy hagyjam el az álmot, mert ha tehetném – egyetlen

csókjáért is elígérném a fél világot, sőt, talán az egészet

– kár, hogy az ember ilyenkor ébred. De talán mégis

valóság és érdemes lesz bennem hinnie, ha már  – bár

mondtam is – rajtam kívül úgysincs senkije, mert bizony

érzem: ő nem hiába jött, egy didergett nyári éjszakának

sokat köszönök. Elsősorban a reményt, azt az igazi nagy-

betűset, amit az Úr még a bűnbeesés után Éva szívébe

vésett, hogy bocsánatának maradjon jele; a szív ilyenkor

újra lángra lobban – a nő imára kulcsolja ujjait titokban.