– Ezt nem lehet megérteni, éppen ezért nincs is mit magyarázni rajta. Ilyen világot élünk. Az ember nem lehet ura a saját életének. És nem tehetünk ez ellen semmit. Bele kell törődnünk a helyzetünkbe. Lübkénének is. Neki sincs más választása.*
Másnap Plangárné Lujza is felkereste a kórházat. Lübkéné ágya mellett rögtön a lényegre tért.
— A fia nem maradhat egyedül, szülői felügyelet nélkül. A társadalom érdeke is azt kívánja, gondoskodjon róla valaki, nehogy rossz útra térjen. Kilenc éves, könnyen befolyásolható, s talán nem kell mondjam, hogy ez mit jelent. A maga fiát amúgy sem nevezhetjük egy ártatlan báránynak.
Lübkéné növekvő rémülettel hallgatta társbérlője szavait. Lujza igyekezett sötét és riasztó képet festeni csavargó kölykökről, akikből előbb-utóbb bűnöző, a társadalom söpredéke válik. Az elmúlt rendszerben, mondta, senkit nem érdekelt a gyerekek, a fiatalság sorsa. Tudja ő azt nagyon jól, bizonygatta, hogy mi lett azokból, akik ugyan nem önszántukból, de nélkülözték a gondoskodást.
— Szeretem én a gyerekemet, és gondoskodom is róla — vetette ellen Lübkéné.
— Ne áltassa magát — torkolta le Plangárné Lujza. — Vagy azt hiszi, elegendő, hogy maga megbízta Gizikét a táppénzének felvételére meg a pénz beosztására? Ez magának gyermeknevelés? Gizike mégsem az anyja a maga fiának, neki is vannak egyéb kötelességei, nem tarthatja folyton Herberten a szemét. Mi is törődnénk vele, ez a legtermészetesebb, csakhogy mi is sokat dolgozunk, ráadásul nekünk ott van Józsika, még őrá sem tudunk annyi időt fordítani, amennyit kellene.
— Értem — hebegte Lübkéné erőtlenül. — De mégis… egy intézet?
— Mondjuk inkább gyermekotthon. Az intézet szónak rossz csengése van, amelynek hallatán mindenki a régi egyházi intézményekre gondol. Szadista papokra és félelemtől rettegő, sokat bántalmazott gyerekekre. Ma már, hál’istennek, más világ van. A szocialista nevelőotthonokban képzett pedagógusok vigyáznak féltő gonddal minden egyes gyerekre, akik semmiben sem szenvednek hiányt.
— Nem is tudom — sóhajtott fel kétségek között Lübkéné.
— Gondoljon önmagára. Ne mondja nekem, hogy nem nyugodtabb maga is, ha bizton tudja, jó kezekben van a fia. Hogy nem kerül korpa vagy éppen népünk ellenségeinek karmai közé. Feltételezem, nem akar úgy járni Herberttel, mint a férjével.
Lübkéné megkapaszkodott az ágy szélében. Halálra váltan meredt a társbérlőre.
— Mit akar ezzel mondani? — kérdezte alig hallhatóan.
— Őt is rossz útra térítették, vagy nem? — Plangárné Lujza nyeregben érezte magát. — És mi lett a vége? Szomorú, hogy így történt, ám higgye el, én együttérzek magával. Ezért is jöttem ide. — Rövid szünetet tartott. — Vagy a fiát is el akarja veszíteni?
— Nem, dehogy! Isten ments! — tiltakozott az asszony, minden erejét összeszedve.
— Na látja! Ezért kell, hogy valaki gondját viselje. Nehogy elkallódjon. Nem tudni, meddig tartják magát szanatóriumban, de biztos nem tovább két-három hónapnál. Az meg nem a világ. Végtére is nem arról van szó, hogy végleg elvegyék magától Herbertet.
— Elvegyék? — hüledezett Lübkéné.
— Nem úgy értettem. Persze, ha rossz útra tér, akkor hozzájárulás nélkül is intézetbe viszik.
— Miféle hozzájárulás?
— Hát az, hogy jobb lenne, ha maga kérné, helyezzék Herbertet gyámság alá arra az időre, amíg maga a szanatóriumban fekszik.
— Én… én… nem is tudom…
— Gondolkodjon rajta. És ne felejtse, hogy a maguk érdekében akarunk eljárni.
Plangárné Lujza magára hagyta Herbert anyját kétségbeesett gondolataival viaskodni. A kórtermet elhagyva felkereste az osztályvezető főorvost. Saját fülével akarta hallani, mit mond a szakértő a beteg állapotáról.
Lübkéné ezalatt rémálmokat látott.
Férje halálának körülményeiről semmit sem tudott. Egy, a háború után Németországból érkező embertől azt hallotta, hogy kivégezték. Ezt azonban senki sem erősítette meg, mint ahogy azt sem tudta senki, ha valóban így történt, kinek mi oka lehetett erre. Ő maga sohasem volt képes ezt igazságnak elfogadni. Tudta, hogy Herbert Lübke nem volt a náci párt tagja, s hogy egyáltalán nem rajongott a Führerért, sőt! Akkor meg miért végezték volna ki?
Mégis, bitófát látott maga előtt, alatta ott állt a két Herbert, apa és fia, ő meg esdekelve könyörgött a hóhérnak, aki durván ellökte magától. Felsikoltott, kezével segítség után kapkodott, de csak a levegőt markolászta.
Nemsokára jött az ápolónő, akitől nyugtatókat kapott és békésen aludta át az éjszakát.
* * *
Ezzel szemben Gizike zaklatottan, fel-felriadva aludt egész éjjel. Azonnal fel is ébredt, ahogy férje a hajnali órában belépett a szobába.
— Végre! — sóhajtott fel az asszony. — Alig vártam, hogy hazaérj.
— Csak nincs valami baj? — kérdezte Mazura aggodalommal teli hangon. Le sem vetkőzött, csak télikabátját dobta a szék karfájára, s már ült is az ágy szélére. Megfogta, megszorította felesége kezét.
— Még mindig azon jár az eszem, amit Herbert mondott. — Gizike felült az ágyban, közel hajolt a férjéhez és suttogva beszélt. — Hogy Plangár Béla már csak azért sem vitetheti őt sehova, mert ez az ő lakásuk. Érted ezt? Hogy juthat ilyesmi egy gyerek eszébe?
— Biztos az anyjától hallotta, és sajnos van valami igazsága. Elvégre nem őket zsúfolták hozzánk, hanem minket meg Plangárékat ültettek az ő nyakukra.
— Akkor is! — tiltakozott Gizike, akit nagyon felkavart Herbert megjegyzése. — Nem elég, hogy Lujza úgy jár-kel ebben a lakásban, mintha az övé lenne itt minden, most még ez a gyerek is azt vágja a fejemhez, örüljünk, hogy egyáltalán itt lehetünk.
— Nem hiszem, hogy Herbert így gondolta volna — mondta Mazura.
— Ő talán nem, mert fel sem fogja azt, ami kiszalad a száján. De az anyja kétségkívül így gondolja, és ez elég nem szép tőle. Hiszen Plangár mama is mennyi mindent megtesz értük. Arról nem is beszélve, mint ahogy te is mondtad, nem önszántunkból telepedtünk be ide. Nekünk is lehetne okunk a panaszra. Nem elég, hogy elvették tőlünk a vendéglőt, még abból a kis lakásból is kiraktak minket, mintha az a vendéglő tartozéka lett volna, csak azért, mert egy épületben volt mind a kettő.
— Tudom, szívem. Mégse háborogj. Rosszabbul is járhattunk volna.
— Lübkénének magyarázd, ne nekem. Hátha megérti.
— Ezt nem lehet megérteni, éppen ezért nincs is mit magyarázni rajta. Ilyen világot élünk. Az ember nem lehet ura a saját életének. És nem tehetünk ez ellen semmit. Bele kell törődnünk a helyzetünkbe. Lübkénének is. Neki sincs más választása.
— Drága jó istenem! — sóhajtott fel Gizike. — Mit nem adnék, ha még egyszer a saját lakásunkban élhetnénk a mi életünket, úgy ahogy nekünk tetszik. Plangárék meg Herbert meg mindenki más nélkül.
— Egyszer talán még ezt is megérjük.
— Bárcsak igazad lenne!
Gizike még álmában sem mert volna gondolni arra, hogy óhaja milyen rövid időn belül teljesül.
* * *
Néhány nappal később Plangárné Lujza és férje hasonlóképpen suttogtak szobájuk sarkában, fél szemmel Józsikára ügyelve, nehogy a gyerek felébredjen.
— Még mindig nem vagyok biztos afelől, hogy jó ötlet volt e tőled vagy sem, mindenesetre elintéztem. Csak meg ne bánjuk — mondta Plangár Béla.
— Mazuráék megkapják a lakást? — kérdezte Lujza visszafojtott hangon.
— Még nem, de hamarosan megkapják — felelte Béla. Révedezve nézett a gyerek ágya felé. — Magunknak is elintézhettem volna.
— Egy szükséglakást, amit majd Mazuráék kapnak? Köszönöm, abból nem kérek.
— Talán jobbat valamivel.
— Ennél jobbat a Párt sem tudna elintézni számunkra. Nemcsak hogy tágas lakás, de úri negyedben is van. Mindenhez közel, kilátás a hegyekre, a Margit-szigetre. Ne feledd, Spányi elvtárs is itt lakik a szomszéd házban.
— Tudom. De ő mégiscsak…
— Mégiscsak mi? Ennyit mi is kiérdemeltünk.
— Lehet.
— Nem lehet, holtbiztos — vágta rá Plangárné Lujza dühösen. Bosszantotta, hogy férjének még mindig vannak aggályai. S mintha csak igazolni akarná őt, Plangár Béla meg is jegyezte:
— A Lübke család nehezebb eset.
— Ugyan miért? Mondtam már neked, mit közölt velem az orvos. Lübkénét a szanatórium sem fogja megmenteni. És Herbertet, mint árvát, nagykorúságáig ki sem engedik az intézetből. Az meg még nagyon messze van. Vagy attól tartasz, hogy az a fattyú majd tíz év múlva jogot formál a lakásra? Ettől ne tarts. Biztosítanak majd neki egy helyet, ahol meghúzhatja magát.
Plangár Béla csak bólogatott. Be kellett látnia, hogy feleségének meglátásai eddig kivétel nélkül helyesnek bizonyultak. Miért éppen most tévedne?
* * *
Plangár mama nyugtalankodni kezdett. Hat óra elmúlt már, odakint jócskán besötétedett, ám Herbert még mindig nem érkezett haza. Nem egyszer volt már példa rá, hogy elcsavargott barátaival iskola után, játszani a parkban vagy vasat gyűjteni a környező házakban, csakhogy ez akkor fordult elő, amikor melegebb volt az idő és a nappali világosság is jóval tovább tartott.
Lujza szavai jutottak eszébe: bármi történik a fiúval, mi leszünk felelősek érte.
Az ugyan meg sem fordult a fejében, hogy Herbertnek valami baja eshetik, hiszen jó környéken laktak és véleménye szerint a gyerek is tudott vigyázni magára. Sokkal inkább tartott attól, hogy kimaradásával a fiú lovat ad menye alá, miszerint felügyelet nélkül egyhamar elkanászkodik, rossz társasággal rossz útra tér. Reménykedett, bármerre csatangol is Herbert, előbb fog hazaérni, mint Lujza Józsikával, vagy mint a fia, aki nagyritkán feleségét megelőzve állított haza.
Csalódnia kellett. Menye és unokája érkeztek meg elsőnek.
Plangárné Lujza, miután szobájukban leültette fiát a leckéjével foglalkozni, diadalittasan vonult ki a konyhába.
— Herbert miatt most már ne fájjon a feje, mama — mondta, mintha csak ráérzett volna anyósa balsejtelmére. Tartott egy kis hatásszünetet, egyenesen élvezte Plangár mama gyanakvó tekintetét. Hiába várt azonban, az öregasszony nem kérdezett rá, noha látszott rajta, milyen feszült figyelemmel várja a folytatást.
És Plangárné Lujza folytatta:
— Ma délelőtt az iskolából átszállították egy gyermekotthonba.
Plangár mama még mindig hallgatott.
— Higgye el nekem, jó helyen lesz. Állítólag a legjobb ilyen intézet az országban.
— Szégyellhetnétek magatokat — mondta Plangár mama csendesen. A sparhelt szélébe kapaszkodva feltápászkodott a hokedliről, és becsoszogott a cselédszobába. Becsukta maga mögött az ajtót.
Plangárné Lujza vállat vont.
Amikor férje is megérkezett, felszólította, menjen be anyjához és vigasztalja meg, ha már ennyire szívén viseli annak a fattyúnak a sorsát.
Plangár Béla furcsa módját választotta a vigasztalásnak. Belépve a cselédszobába, felsegítette anyját a sezlonról.
— Jöjjön, mama — mondta olyan gyengédséggel, amilyen csak kitellett tőle.
Az öregasszony erőtlenül engedelmeskedett. Fia Lübkéék szobájába vezette őt.
— Ezt a szobát átrendezzük magának. Ide fog majd áthurcolkodni. Ja, és csakhogy tudja, mama, Mazuráék rövidesen elköltöznek. Kaptak ugyanis egy lakást. Az ő szobájuk a gyerekeké lesz. Mondta már Lujza, hogy gyereket vár?
Az öregasszony megviselt arcának ráncai összesűrűsödtek, ajka legörbült, szemében megjelent egy könnycsepp.
Plangár Béla átkarolta és közelebb húzta magához.
— Ugye, mama, sose hitte volna ott a telepen, hogy egyszer majd egy úri negyedben fog lakni, saját tágas szobájában?
Az öregasszony elcsukló hangon válaszolt.
— Nem, fiam. Ezt sohasem hittem volna. Ennyit még rólatok sem tételeztem volna fel.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.22. @ 10:28 :: Bányai Tamás