P. Tóth Irén : Szülők

Nőnek büszkeségeink.

Imádjuk őket elfogultan,

miközben azt mondjuk, mégse.

Nem veszünk észre mosoly mögötti

csínytevéseket,

hazugsággá duzzadó füllentéseket.

Majd lavina zúdul,

mikor nem tehetünk semmit.

Nem tudjuk kivédeni ámor nyilait,

öklendezéseit,

nem állhatunk elé, hogy: ide lőj!,

mert úgyse.

Senki nem bocsát meg annyit,

nem segít, ha baj van.

Nem hallgat fuldokolva.

Négyszögletes kövek, sziklák.

Mindig akkor, amikor kell.

Ahogy lehet.

 

Egyszer majd belerokkanunk

erősségünk látszatába,

és a félelembe, hogy belerokkanunk.

Hogy mi lesz akkor, azután…

Legutóbbi módosítás: 2012.05.25. @ 09:32 :: P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 202 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.