A dangabungai lány, hetek óta szorongott. Bár az USA azon részében élne, ahol tilos a szüzekkel való közösülés, ez alól a nászéjszaka sem kivétel… De itt, ezen a poros, száraz levegőjű vidéken, az utóbbi kötelező. Az aggodalom része, hogy bár ártatlansága makulátlan, de ki tudja, mit mondanak a kirendelt tanúk. Szépen feldíszítették, mint egy élettelen tárgyat, ami az esztétikum, lépcsőzetes magasodásán, az egyetlen szelvényezni való cél. Chikoa, díszruhájában, délcegen tartott, magasra emelt fejjel, többszörös szívritmus sokasodással, minden erővel leplezte rettentő lámpalázát. Nádfedeles bungalójuk, dugig telt ünnepi kíváncsiskodókkal. Lakomáztak.
Ő, közben finoman végigsimította nyakát, hogy visszaidézze a fejforgatás izgalmait, amikor veszteni valója nem volt, mert választott párja nem érhetett másként hozzá. Sokad magukkal, fejeiket egymásnak dörzsölve, forgatva sebesítették véresre egymást, felfokozott vágyözönükben. Most, Chikoa egyre szorulóbb görcsöt érzett mellkasában, mint azon a két évvel korábbi tavaszon, amikor egy oroszlán ült le vele szemben, vízhordáskor. Ő megállt, sorsára várva, de a nagymacska, kiscicává vált, szinte dorombolva sompolygott el, félórás remegtetése után. Most, mikor a tűz körüli ceremónia után, már a sasamét is elfogyasztották, és lassan csak a Chikoa maradt utolsó fogásnak, a rokon – afféle vőfély és násznagy egyben -, felugrott, de nem azt kiáltotta, „kezdődik a menyasszonytánc, szabad a vőlegény, szabad a menyasszony”, hanem, hogy „itt az idő, bajszosodjunk”. Zongagi, a környék legelismertebb elefánt pedikűröse, Chikoát, derekán kapva emelte meg. Ez utóbbi, végső „örömmosolyt” árasztott a sokadalom felé, majd átléptek a mellékajtócskán, a végek kezdetére, vagy a kezdetek végére. Nézőpont kérdése, nézők pedig, szép számmal voltak, hivatalból odarendeltek, ahogyan mi neveznénk, a helyi szokások szerint kiválasztottakat. Zongagi tette a dolgát, amit ilyenkor, általában, egy kényszer gerjesztett muszájpár férfitagja tesz. A lány majdnem elájult, nem volt a közszereplések kedvelője, főleg az ilyen egyszeri, kétes kezdet, népes változatában. Remegett. Zongagi, már nem tépte magát az erkölcskukkolóktól,
számára megszűnt a világ. Az éjszakai nász tábortüzek beszűrődő fénye, megbizonyosította. Már a lány sem rettegett annyira, csak végtelenül szégyellte magát. Örült, hogy ez a dáridó egyszeri, és úgy tűnik nem megismételhető. Persze, a kötelességtudó, címzetes szemtanúk véleménye, épp annyit nyomott a latba, mint immáron – majdnem – tényleges uráé. Szerették a gikszereket, olyankor csudamód lehetett a lapos esküvői élményt, oszlophoz kötéssel katartikussá növelni. Még néhány perc és a lány megnyugodhatott. Fanyalogva bár, de kijelentették, hogy minden rendben ment. Ők visszaléptek, boldog mosolyt erőltetve arcukra, majd, a vendégek elszállingózása után,
a hajnali harmat megadta az életjogosítványt. Ettől a pillanattól, a jövő fizikai kontaktusai, nem számítanak sem bűncselekménynek, sem szexuális zaklatásnak. Chikoának, megelőlegezték a bizalmat.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Boér Péter Pál
