Boér Péter Pál : Fogja és vigye!

 

Már azt sem lehetett tudni, hogy a terem forgatja a keringőt, vagy a keringő a termet. Kecsesen suhantak a párok egymás mellett, és mint megannyi szigetnek szűnt meg számukra a nagy egész. Rozália, Csabára szegezett szemmel, hirtelen örömmámorba szakadt. ” Igen”, sikította a vele szemben lévő arcába.

– Ó Viola, maga mindig olyan kedves volt, tudtam, hogy nekem adja a töltött kiflit.

– Balázs, maga egy gyönyörűség! Emlékeztet csitri korom első nagy szerelmére, de most, kamaszlányként, ím itt van mind a kettő. Fogja és vigye!

– Köszönöm!

Mondta, és szemtől szembe nyúlt is.

– Na de Károly, itt a két kezem!

– Kezembe fogom a kalapom, Ibolya kedves, jóságát csak a szépsége ragyogja túl. De én inkább, mit is mondtam?

– Nem tudom Sándor, olyan tolakodó, azt hiszem, félreérthető mozdulatokkal illetett, teljesen illetlenül.

– Elültek, kedves Rozmaring, az árnyékába a galambok… Galambom volt nekem, dúcokban több is.

– Miről beszél Dénes? Nálunk, a többnejűség alapvetően… elfelejtettem. Talán béres?

– Az vagyok. A múltkor is, egy Trabant majdnem elütött kocogás közben, csak mert lomhaságát nem bírva leelőztem. A sörözőben…

– Sör, sör, de szépen nyújtja, szépen mondja, hogy beee, azzal a, majdnem piros nyelvével. A haja is feketébb a koromnál.

– Az én koromnál már semmi nem feketébb, kezét csókolom. Leszereltem, huszonéves vagyok!

– Szoktam volt, egy ujjnyi likőr nyalogatása közben hallgatni a regruták szép énekét.

– Igen, Viola drága, hallottam már, hogy reguták. Nem kell feltétlen öregnek lenni ahhoz, hogy valaki regutát kapjon!

– Mondja Tihamér, maga mindig ilyen tolakodó? Ha saját tisztességem nem forogna kockán, már rég idehívtam volna a táncmestert.

– Ja, Jázminka, eltáncolta ő a mesterségét valami bálon, vagy egyéb, seregszemlének nevezett, tartalék… elfelejtettem micsodán. Elkártyázta, megjegyzem együtt vertük a blattot.

– Maga szégyellhetné magát, Lajoska! Blattolni szokott?

– Megvallom, néha nem veszek jegyet, olyankor valóban átvillamosozom, a világ összes városát. Nálunk, ilyen univerzális, mindenhová járó van, csókolom a kezeit, mind a kettőt ugye. Akkor köszönöm, veszem a kiflit.

– Mit akar, honnan és micsodát Imruska?

– Édes Liliom, csak nagyon éhes vagyok, mint általában. Látom, saját sütésű, havasi kifligigászok hevernek magácska előtt.

– Szégyentelen, még hogy gigászok! Előttem, még gigászok sem, szólok a pingvinnek. Táncmester, állítsa le a zenét, ez az ember molesztál!

Csokornyakkendősen megjelent a fehérbe öltözött.

– Mondja Rozika néni, mi a probléma már megint Galambos bácsival?

– Rossz a zene, és rondán táncol, mindig tapossa a lábamat.

A társalgó többi asztalánál, hasonló, néhol unalmasabban egyoldalú, ultizással egybekötött locsogás folyt. Papucsok csoszogtak a padlón és valóban megtöltötte a termet, a csak nekik, mintegy kívánságra, az ápolók által eresztett angol valcer, bécsi keringővel, és egy-egy polkával vegyítve. A fiatalabb korosztálynak, szamba és csacsacsa is járt.

– Értem Rozika néni.

– Szégyellje magát táncmester! Miért nénizik itt engem?

– De tényleg, mivel bántotta meg Galambos bácsi?

– Milyen bácsi és milyen néni? Egyáltalán ki az az ember?

– Mondja Galambos bácsi, miről csevegtek?

– Kivel, mikor és miért éppen…Ja, nem adott kiflit képzelje, és örök harag.

– Sanyikám gyere! Fogjuk meg és vezessük lakosztályaikba Rozika nénit és Galambos bácsit! De jó nekik, holnapra az egészet elfelejtik. Azt is hogy léteznek, és hogy másik létezik, talán, hogy ő maguk a világon vannak is.

– Józsikám, azért ne légy ilyen pesszimista. Általában lenyomod a hangulati barométert, baromul felfelé.

– Ugyan már! Gondolj bele, milyen jó lenne nem emlékezni, hogy otthagyott az asszony. Csak úgy felébredni, és az egészet törölni, mint ezek a csóró csoroszlyák.

– Haver, te majd csak kihevered, de ők már csak elheverik. Úgy hogy, végtelen ütőerővel, csapd szájon magad!

– Kislány, fiatalember, takarodó! Magát az anyuci hívja, magának pedig fújt a kürtös. Megértette?

Járókeretük mellett, némi kar alásegítéssel visszatotyogtak, és reggel megkezdődött egy másik nap. Vagy nem…

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/