Úgy ’73 májusa volt, a gyakorlótér felé meneteltünk izzadtan, át a kisvároson, egyik század a másik után. Odakint szeretettel várt a nagy homokos domboldal, szélén akácerdőkkel, telefúrva mindenféle gödrökkel, amiket kínkeservesen, hason fekve ástunk ki a leggyökeresebb részeken, hogy ha jönnének az imperialisták sűrűn lövöldözve, legyen egy lakályos hely, ahol meghúzódhatunk. Aznap is efféle célból meneteltünk kifelé, nem túl lelkesen, ám, hogy mégis úgy tűnjön, hát teli torokból énekeltünk. Azokat a jó kis menetdalokat. A mi századunknak a „Diák kislány” jutott, hogy a másfél kilométer kemény menetelés alatt jó hangulatban tartson.
Bénán, nehézkesen indult, nem fűlött hozzá senki foga, elég volt cipelni a szerelést, tartani a lépést, de nem volt mese — hangosan! lelkesen! — hangzott állandóan a parancs.
„Diák kislány, napkelet hajnalán
a hárs alatt vártam rád oly sokat.
Ott voltunk booooldogok…”
Na, mikor idáig értünk, a Kapitány Karcsi vigyorogva közbeénekelte: Óóóóó Soley, Soley. Én meg ihletet kapva kontráztam: soley-ley. Ettől kicsit megbomlott a menetegység, többen lépést vétettek, páran röhögni kezdtek. Fatökű százados végigvizslatta a társaságot, ugyan ki lehetett az imperialisták eme beférkőzött ügynöke. Szerencsére a menetoszlopban középen voltunk, így nem vezényelt „álljt!”, hogy ne állítsa meg a többieket, beérte életveszélyes fenyegetésekkel.
Aztán a következő refrénnél megint a Soley, Soley. Ez már nagyon szíven ütötte, azonnal más nótát rendelt, és beígérte a soron kívüli megfuttatást odakint teljes szereléssel, ami gázálarcot jelentett. Kapitány behúzta fülét-farkát, egy megfuttatás jó pár fenékberúgást eredményezett a többiektől, így ezután már minden galiba nélkül, lelkesen és katonásan kornyikáltunk tovább.
A „Soley, Soley” akkori sláger volt, Kapitány Karcsi menyasszonyának kedvenc száma. Egy Middle Of The Road (Közel az út) nevű brit együttes jegyezte. Sokszor ment a rádióban, a Szabad Európából azt is tudtuk, hogy az alapítója magyar emigráns srác. A Kapitány nyilván menyasszonyára gondolva ragadtatta el magát egészen a megfuttatásig. Nagy-nagy szerelem volt az övék, még az is megtörtént, hogy Nyírbátorba vezényléskor a Nyugatinál Györgyi ott várta őt, és nem is beszélhettek, csak intettek egymásnak.
Aztán ahogy illik, kivárták a két évet, és összeházasodtak. Húsz évesek voltak. Gyorsan éltek, öt év alatt összehoztak két gyereket, egy házat és egy válást. A Kapitány a munkája mellett maszek alapon üvegezéseket vállalt, házat épített, egy idő után, hogy bírja a tempót lehörpintett ezt-azt, úgy állított haza. Györgyi unta magát otthon, beszerzett magának egy kevésbé elfoglalt udvarlót — persze kiderült —, és a nagy-nagy szerelem akkora csattanással ért véget, mint amekkorával a Karcsi becsapta maga után az édes otthon kiskapuját.
Akkor megfogadta baráti körben, hogy ezek után élni fog. Se ház, se menyasszony, se üvegezés, ezek helyett ő minden elcsíphető nőt szigorúan megkörnyékez. De nagyon. Egye meg a fene a Györgyit.
Ette, nem ette, nem tudom, a Karcsi tényleg ígéretéhez híven hol ilyen, hol olyan nővel volt látható, arra azért figyelt, hogy a Györgyi mindegyikről tudjon. Aztán szem elől vesztettem.
Pár év múlva én is beeveztem a házasság kiszámíthatatlan vizeire, egy vasárnap délután a Kisföldalattival vittük az Állatkertbe a gyerekeket megnézni a csíkos lovacskákat, az egyik megállóban a Kapitány szállt fel egy szőke bombázót karolgatva. Nem vett észre, félhalkan fütyülni kezdtem a „Soley, soleyt”. Odanézett, megnézte a családot, a nő közben mosolyogva sugdosott a fülébe. Kapitány lemondóan, szomorúan intett, aztán leszálltak a következőnél.
http://www.youtube.com/watch?gl=HU&v=rm_bhJ7-ddA
Legutóbbi módosítás: 2012.03.09. @ 18:51 :: Torjay Attila