Győri Irén : Johanna

Ezen a képen Bella kutya szerepel férjemmel és velem. Róla is van egy jó történet. de az majd akkor, ha boldogulok a képekkel.

 

Johanna egy tündéri foxi-lány, már igencsak matróna korban. Kicsi kölyökként került hozzánk, tizenhárom éve. Egy hatalmas udvar és takaros kutyaház volt az otthona, amit bátyjával és ikertestvérével osztott meg. Nagyon szépen fejlődtek a kiskutyák, de valahonnan a szomszédságból mérgezett patkányok menekültek át az udvarunkba, a foxik pedig, mint igazi rendszergazdák, az udvart patkánytalanították.

 

Este mentünk haza, és láttuk, hogy a kedves triumvirátus igen rossz bőrben van. Azonnal telefonáltunk Almási doktornak, aki pár perc múlva megérkezett. Mindent megtettünk a kutyákért. Sajnos csak a kicsi — akit majdhogynem ráadásnak adtak a két másik mellé — maradt életben. Nagyon beteg volt. Ha én nem értem rá a sebét rendbe tenni (amit egy termetes patkány okozott), a csüngőhasú kis süldő gondozta, lelkiismeretesen.

 

Addig még soha nem láttam még ilyen gondos, odaadó ápolást, mint amit az a kis fekete disznó végzett. A gyógyszert beadtam az én kiskutyámnak, a Röfi pedig gondozta a sebét, és sikerült megmenteni. Mindig mondta a férjem: ennek a kutyának két élete van, most éli a másodikat. Akkor még nem sejtettük, hogy a kis foxinak sokkal több élete lesz. Megérte az anyaság örömeit, felnevelt két gyönyörű kiskutyát. Még ők is boldogan élnek, jó gazdik mellett. Közben másik helységbe költöztünk, a mi Johannánk jött velünk.

Az új háznál is nagy területe volt, amit a megmentő malackájával és két macskával osztott meg. Egy nap távol voltunk, amikor hazaértünk, nagyon furcsának találtunk valamit. Nem köszöntött minket a mi Johannánk.

Kerestem, szólongattam. Semmi válasz. Férjem is elkezdte keresni, kiabált Röfinek. A kis disznó válaszolt. A szénaboglya mellett találta meg, Röfi feküdt mellette és melengette. A szegény kiskutyámnak csak a tekintete élt. Könyörgő barna szeme szinte beszélt, és bocsánatot kért azért, mert nem tudott elém jönni és üdvözölni. Teljesen lebénult, szinte egy darab fa volt.

 

Gyorsan jött hívásunkra Almási doktor, ő jól ismerte. Ott feküdt szegényke egy pléden, a terasz asztalán. A doktor nem biztatott semmi jóval.

 

— Sajnálom, de talán el kellene altatni, nem garantálom, hogy ér valamit az injekció, adok még neki egy adag vitamint, mert ez valami idegi dolog lehet, de az az igazság, hogy nem tudom, mi a baja. Most is azt mondom, gondolja át, ha nem tud enni, csak leromlik. Kár lenne érte.

 

Könnyes szemmel és összeszorult torokkal simogattam a fejét, és mondtam a doktornak, majd hívom, ha döntöttem. Néztem gyönyörű barna szemét, és ő is a szemembe nézett. Szeretet és rémület ült a tekintetében, így aztán kitört belőlem a sírás, és megígértem neki, hogy mindent elkövetek a gyógyulásáért, de neki is segítenie kell. A szeme rajongón nézett, tele lett ígérettel. Három hétig pépes étellel etettem, emelgettem, itatgattam, vigyáztam, nehogy félrenyeljen, apró falatokat tettem a szájába és a nyelvére.

 

Összedolgoztunk, és az én Johannám három hét után először a száját mozdította, aztán a bőrén éreztem, hogy koordinálatlan mozgások futnak át a kis testén. Nem adtuk fel. Napról-napra erősödött. Nem kellett kanállal etetni, később a két első lábára térdelve is tudott már enni. Egy hétre rá az én kiskutyám tipegve elindult.

 

Azóta sok év eltelt.

 

Johanna most már boldog nyugdíjas. Rajongásunk egymás iránt ma is megvan, pedig már mindkettőnk szemefénye kissé halványabb, de az ígéret és az akarat a régi. Ha sétálunk az udvaron, ő is, én is tipegünk egymás mellett.

 

Betartjuk egymásnak tett ígéretünket, hisz az élet tipegve is gyönyörű tud lenni, ha felkelt a nap.

 

Legutóbb szerkesztette - Győri Irén
Szerző Győri Irén 180 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!