Torjay Attila : Halál

*

 

 

 

 

 

 

 

Kellemes délután volt. A régi, felpattogzott festéket kapargatta ki Áron a feliratból, legalábbis ami megmaradt, mert már csak hellyel-közzel látszott: „Itt nyugszik Somosi Ernőné, béke poraira”. Vagy nyolc éve ő újította fel ezt a feliratot a nagyanyja sírján, anyja kérte meg rá, és pénzt is adott festékre, meg a munkáját is kifizette. Akkori nehéz anyagi helyzetükben jól jött az is, nehéz évek voltak. A festék két komponensből állt, volt maga az aranyszínű festék, amit megszáradása után egy időjárásálló lakkal kellett átkenni, de ezt a lakkot akkor elfelejtette elvinni magával. Így bár szép volt az új felirat, hamar kikezdte az idő. Szégyellte, és meg is ígérte az anyjának, hogy hamarosan újra végigmegy a festésen, és átlakozza becsülettel, de ez megmaradt ígéretnek. Az anyja már nem kérheti számon rajta, őt is egy kő fedi már évek óta. Helyette a felesége emlékeztette időnként rá, ám sokáig hiába. Inkább a „művelődési házba” azaz a kocsmába járt a haverokkal. Ahogy a gyerekek kirepültek jobb idők jártak végre, telhetett arra is.

De hát végül is, ami késik, nem múlik, ugye itt dolgozik rajta, nem felejtette el. A festéket is már régen megvette hozzá, a lehető legjobbat, legdrágábbat. Így most tapétavágó késsel kaparta le a régit, aztán ráérősen minden betű belsejét szépen meg is csiszolta smirglivel, ez a felirat tán örök időkre fog szólni. Tán még őt is túléli. Gyorsan, könnyedén haladt vele, a béke „k” betűjénél tartott, amikor mintha hirtelen besötétedett volna, egyszeriben nem látta feliratot. Letette a kést, felpillantott a munkából, egy nagy, homályos, fekete köpenyes, csuklyás alak hajolt föléje, az takarta el a világosságot. Áron az arcát kereste volna, de az nem látszott ki a csuklyából. Egyidejűleg a levegő kellemetlenül felforrósodott, meleg szél söpört végig a sírok között.

Áron félelmében megborzongott, és hátralépett volna, de a sírkő nem engedte.

— Hát te? Te ki vagy?

— Velem kell jönnöd.

— De ki vagy? Ki vagy te? A halál?

— Gyere. Velem kell jönnöd.

— Nem, nem mehetek, látod, régi ígéretemet teljesítem, anyámnak ígértem meg, be kell fejeznem.

— Nem kell befejezned. Induljunk.

— De, be kell fejeznem, ezt még megvárhatnád.

— Volt rá elég időd.

— Nem, nem megyek.

Áron felkapta a tapétavágó kést, és maga elé tartotta:

— Ne gyere közelebb!

A fekete alak felemelte a kezét, megragadta Áront, akinek a kés kiesett a kezéből. Nagy erővel húzni kezdte maga után. Áron a sírkőbe kapaszkodott, és kétségbeesetten kiabált:

— Nem, nem, nem megyek!

— Mi történt, miért kiabálsz, mint a fába szorult féreg? Rosszat álmodtál? — felesége rázta meg hosszan, erőteljesen.

Áron lassan eszmélt, majd örömmel látta a jól ismert hálószobát kibontakozni az álomból. A pizsama felsője vizesen tapadt a nyakához, verejték lepte az arcát:

— Igen, rosszat álmodtam. Hány óra van?

— Fél négy, már világosodik.

— Jaj, akkor megyek.

— Mész? Hová?

— Kimegyek a temetőbe felújítani a feliratot a nagymama sírján, hát tudod már mikor megígértem.

— Most? Hajnali fél négykor? Ráér az reggel is.

— Nem, nem ér rá. Már így is elkéstem vele.

Felkelt, felöltözött, összeszedte a munkához szükséges dolgokat, felesége kent neki egy szendvicset, zsebre tette és elindult. Kelt fel a nap, gerlék felelgettek egymásnak a temetőben. Áron nekitámasztotta kerékpárját az öreg gesztenyefának, elszívott egy cigarettát, majd kipakolta a szerszámait és nekikezdett. Gyorsan, könnyedén haladt a munka, Áron örömmel dolgozott, megfeledkezett még a szendvicsről is, hamarosan kimelegedett, és ingre vetkőzött.

Úgy is találtak rá a munkába indulók, feküdt a sír mellett, keze messze előrenyújtva, mintha valaki vagy valami húzta volna maga után.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Torjay Attila