Nagy Horváth Ilona : Ultima ratio

 

Az lettem, aki nem szerettem volna.

Fuldoklom, és észre se vettem,

hogy bármit megtennék a levegőért.

Tüdőt hazudok

mindenhova,

futok,

pedig lábam sincs,

megtéveszt minden fény.

Hol a hazám,

mondd,

és miért ilyen kemény

a föld,

hogy be nem fogad,

hiába dúdolok

magamnak

altatót.

 

Te szép vagy,

és bár csupa

szem lennék,

ha téged látlak,

vagy szó mind egy

szálig,

hogy a tegnapról

a máig kísérjelek,

…hogy ma szóhoz

se juss…

 

Elhasználódtam néhány

óra alatt,

lárvaarcú lélekribanc

néz fáradtan a tükör felől.

Fogam közé tolt

kéretlen falat.

Mosolyogva rágtam

és ordítva köpöm ki

most, hogy nem figyelsz.

Miféle féltéssel

kötöztél magadhoz,

és hogy tudsz ellökni így…

hogy közben

gyönyörködsz bennem,

neked teremtem,

és mégis…

a shownak mennie

kell.

 

Holnap majd nem

felelek semmire.

Ez az éjszaka csak

még az enyém,

számot vetek,

hisz tudom,

megérzel engem.

Hallod nyüszíteni

a sebeim.

Fájni akarok

én is,

amikor elengedem

a kezed,

elég volt

az irgalomból.

 

Eléd kaparok

mindent.

Mocskosan vonagló

cafatok a porban,

el nem készült

fotókat nézz velem.

Látod, itt emelem

először egyedül fel

a fejem,

senki se látta,

itt tanultam járni,

iskolába megyek,

nézek ki az ablakon,

versek,

zsongás,

szülinapi torta,

vérzik az arcom…

altatót dúdolok.

És látod ezt

a csodahangos,

arannyal szőtt,

mindenszínű rétet?

Ez vagyok,

mikor mellettem ülsz.

 

Holnap majd

nem felelek semmire.

Vérzik

az arcom. 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.