Dombi Anett : Utazás a lelkem körül

Nyomtatás

A minap autóban, a volánnál ülve jött egy gondolat. Akárcsak a Békés Harcos Útja cím? filmben. A különbség: én a kocsiban ültem, nem pedig rajta…

Egy mondat volt az, ami bennem dolgozott már napok óta. Egyik ismer?söm írta, az életem egyik döntésével kapcsolatosan, ami számomra kissé kioktató hangvétel? és stílusú volt.

Sokáig nem tudtam hová is tegyem magamban, a lelkem melyik szegletébe és zugába, ahol biztos helyre talál. Végül tegnap megtaláltam a megfelel? helyet. A megértések közé raktam be, ahová az utóbbi id?ben, rengeteg dolgot pakoltam. A hely maga úgy gondolom mindig befogadó képes lesz, hiszen mindig van mit tanultunk.

Éppen egy zöldlámpánál hajtottam át, mikor megértettem. Megértettem úgy igazából, ott bent, legbelül.

Vannak történések, amiket konstatálunk magunkban, átfutunk, átszaladunk rajtuk csupán. Például, mint amikor vezetünk, áthaladunk bizonyos helyeken. Megtesszük ezt az utat számtalanszor oda és vissza. Szól a zene, a gondolataink ezerfelé cikáznak, szinte ott sem vagyunk. De egyszer csak jön egy nap, amire mindig emlékezni fogunk. Azért lesz maradandó, mert tudjuk, aznap nyitott szemmel jártunk és keltünk a világban. Az úton pedig, amit már számtalanszor megtettünk, olyan dolgokra leszünk figyelmesek, amiket mi magunk, szinte el sem hiszünk. Nem értjük, hogyan kerülhette el, mindaddig az a fa, az a hatalmas épület, az út szélén beültetett virágágyás az addigi figyelmünket? Ilyenek és hasonlóak ezek a bels? felismerések is. Ahhoz, hogy mélyen gyökeret eresszen bennünk, ahhoz meg kell érteni, nem elég csupán csak tudni.

Olyan ez, mintha valamit csak a felszínen ismernénk, de a megértés után, sokkal mélyebb helyre kerül, ahonnan már biztosan nem fog soha többé elt?nni. Nem lesz elillanó, tovaszálló kósza gondolat, amib?l még egy kis mag sem hullott alá, a megértés talajára.

Az én magom földet ért, és a napok alatt gyökeret eresztett bennem, mélyen.

A megértések pillanata olyan, mint egy hatalmas nagy, jó értelemben vett pofon. Kijózanít, a jelenben tart, de mindig boldogsággal teli.

Megértettem hát, hogy az, aki azt a bizonyos mondatot írta, még nem tapasztalt eleget. Nem értette, nem is érthetett meg, hiszen hogyan is érthetnénk meg valamit, amir?l semmi, de semmi saját tapasztalatunk, tapasztalásunk vagy élményünk nincsen.

Azt, hogy tanácsot nem szabad és nem is jó adni, már évekkel ezel?tt megértettem. Hiszen hogyan is ítélhetnék meg bármit vagy bárkit, az én testemben, az én lelkemmel a saját tapasztalataim és látásmódom által? Nem lehetek senkiben senki helyett. Nem tud senki másban, más helyett lenni és megélni. Mindenkinek magának kell! Mankók lehetünk csupán, de tanácsadók nem!

A szobám egyik szegletében ülve, akkor egy újabb magocska újból gyökeret eresztett bennem.

Hiszen ahhoz, hogy tudjuk, mi a jó, ismerni kell a rosszat is. A hideg érzése nélkül nem tudnánk, milyen a meleg és így tovább. Aki sokat megélt és tapasztalt a két végletb?l, ismeri a két pólust, azt tudja csupán megérteni. És aki megértette egyszer, már soha többé nem tud ugyanúgy valamihez viszonyulni, mint azel?tt.

A bölcs ember hallgat, kívülr?l szemlél és elfogad.

Jó volt ez a megértés, hiszen addig, csak egy aspektusból tudtam szemlélni a rám negatív hatásként megélt mondatot. De abban a minutumban, hogy megértettem, hirtelen láttam és értettem mindent, ami ezzel kapcsolatosan feljött bennem. Már nem úgy néztem és tekintettem rá, mint eddig, hanem teljesen máshogyan. Olyan ez, mintha szó szerint fény gyúlna az ember elméjében, és csak akkor lett világos és tiszta a kép.

A megértés által, jól láttam az addigi életem során, a hasonlóan engem ért sérelmekre válaszul adott reakcióimat. Az ilyen helyzetekben produkált viselkedésformáimat és a témával kapcsolatos válaszaimat. Ezáltal megértettem az adott szituáció, további történéseinek az alakulását és az ok okozat kapcsolatát. A megértés pillanatában, minden ott volt bennem egy helyen. Szinte láttam magamat is kívülr?l. Amolyan „utazás a saját lelkem körül”, velem pillanat volt ez.

Az utóbbi éveknek köszönhet?en rengeteg mindent tanultam. Mondhatni, teljesen más ember lettem. Olyan, mintha kicseréltek volna bennem valamit. Ennek a „változásnak” köszönhet?en, már nem tudom úgy a régi eseményeket szemlélni és látni, ahogyan azel?tt. Új látásom, hallásom, gondolkodásmódom és felfogásom lett. Mintha az összes érzékszervem sokkal fogékonyabb lenne és befogadóbb a világ rezdüléseire.

Hosszú id? kellett mindehhez, és mint tudjuk, a jó pap is holtáig tanul, így a folyamat folyton folyvást tart.

Önmagamra találtam, talán ez a jó szó. Az idei év pedig érezhet?en magában hordoz valamit, mert hetek óta úgy érzem, az eddigi összes batyumat, amit saját magam aggattam a vállamra, sikerült letennem. Nem csak, hogy könnyebb a lelkem ezáltal, de boldogabb perceket és pillanatokat élek meg. Már nem fog vissza semmi, nem tompítja az elmémet és a lelkemet sem a félelem, sem a kétségbeesés, sem pedig az a rengeteg sok negatív beidegz?dés, amit a társadalom belénk nevelt. Meglehet, furcsán hangzik, de egyik nap arra lettem figyelmes, hogy jobban hallom a környezet zajait, és apró megmozdulásait, mint az addigi életem során bármikor. Az illatok, a világban végbemen? történések és összefüggések, mind ott voltak és vannak, mind a mai napig bennem.

Azt hittem, sohasem fog változni, mert mindig is a legnehezebb „tanításnak” hittem. Mégis, amit addig csak fejben tudtam elképzelni, a valóságban, az én valóságomban is megtörtént.

A megbocsájtás, mert megértettem. Sok mindent az egón keresztül ítéltem meg. Folyton azzal voltam elfoglalva, nekem milyen nehézséget okozott az élet, amibe beleszülettem. Haragudtam az okokra, a történésekre, sok olyan dologra, amire nem volt addig befolyásom.

Évek, évtizedek kellettek hozzá, míg megértettem. Az egész egy csodálatosan megkomponált és összetett történet, ami nem alakulhatott volna másként és máshogyan.

Mikor megértettem, már nem volt bennem harag többé. Az egészet felváltotta a megértés és a boldogság. Szeretettel néztem azokra, akiket addig „ellenségeimnek” láttam. Voltak olyanok, akiket a bennem pofonként megélt tetteik miatt, még jobban szerettem. Hálás voltam Nekik mindenért. Hiszen a múltamban megélt „régi gondolkodásom” szerinti, képzeletben, az arcomra mért tenyércsapások, mára teljesen új eseményeket és életet eredményeztek számomra. Nélkülük nem lennék itt, ahol, nem lennék az, aki és nem tudnám azt, amit.

Megértettem és elfogadtam, és mivel a tegnap már a múlt, ugyanúgy minden, ami mögöttünk van, amin már nem változtathatunk, a jelenemben és a mostban, már ezzel az új szemlélettel, lélekkel és megértéssel mehetek tovább. S mivel mások sem tudnak már a múltban megváltoztatni eseményeket, döntéseket, kimondott szavakat és sok minden mást, ugyanúgy, ahogyan magamban megértettem, úgy bennük is megértettem, elfogadtam és miként magamnak, úgy nekik is megbocsájtottam.

Visszatekintve pedig, nem bánok semmit sem. Mindent ugyanígy tennék és csinálnék, mint eddig. Szeretem az életemet, szeretek benne mindent. Hálás vagyok érte a teremtésnek és az atyának, hogy ezt a csodát, amit itt élünk, élhetem, megélhetem és megérthetem.

Azt hiszem, annak a hatalmas nagy szeretetnek köszönhet?en tudtam idáig is eljutni, ami körülvesz. Ami bennem is megvan. Mikor a tükörbe nézek, nem magam látom! A szememet nézem, és amíg fény van benne, tudom, hogy az vagyok!

Ajándékba kaptam ezt a testet, amin keresztül megtapasztalhatom és megélhetem az életet és bár sokszor nehéz tudatosnak lenni mindenre. Próbálom nem elfelejteni és minden nap emlékeztetni magam arra, hogy az egész csak egy játék. Vannak, akik nem is tudnak róla, nem tudják, hogy élnek és micsoda csoda rejlik bennük. A tudás, a megértés, a tapasztalás, a szeretet.

Az egység megélése, hogy mi mindannyian egyek vagyunk. Eredend?en senki sem születik rossznak, kizsákmányolónak, b?nösnek vagy tolvajnak. Minden csupán a mi választásunk.

Ugyanolyan tisztán születünk le, mint egy papír hófehér lapja. Azt, hogy mit írunk rá, csakis rajtunk múlik. Mindig, minden a mi választásunk, van szabad akaratunk, hiszen szabadok vagyunk. Annak születtünk! Azt kívánom mindenkinek, hogy élje meg mindenki a maga csodáját. Lásson úgy, ahogyan eddig még soha! Tapasztaljon és merjen változtatni!

Éljen együtt és legyen együtt a természettel. Az elméjét nyissa meg és tágítsa befogadóképességét. Ne feledje senki sem, mindenki egyedi, megismételhetetlen, és egy alkotó eleme ennek, a hatalmas, nagy egésznek. De a hatalmas, nagy egész, nélküle sohasem lehetne egész! Te is kellesz hozzá, csak veled együtt lehet az, hiszen mindehhez, mindenkire szükség van!

Még arra az emberre is, akivel az imént találkoztam lent az utcán, kutyasétáltatás közben. Egy sört ivott éppen menet közben. Elhaladt mellettem, aztán pár méter múlva megállt és visszaszólt

ââ?â?¬ Asszonyom! Mondhatok magának valamit?

Visszafordultam és a megszólítás hallatán mosolyogtam.

ââ?â?¬ Természetesen ââ?â?¬ válaszoltam.

Lehet, mások óva intenének, de szeretek elbeszélgetni vadidegen emberekkel. A spontán momentumokat pedig jeleknek veszem, illetve próbálok figyelmes és tudatos lenni azokra is.

A férfi közelebb jött és azt mondta:

ââ?â?¬ Minél többet érintkezem az emberekkel, annál jobban szeretem a kutyákat.

Nevettem ezen is, és megjegyeztem, hogy én is nagyon szeretem az enyémet. Aztán tovább folytatta

ââ?â?¬ De ha igazán állatbarát lennék, szeretném az embereket is!

Ez a zárszónak szánt mondata is mosolyra fakasztott.

ââ?â?¬ Az a lényeg, hogy tud szeretni és van kit ââ?â?¬ feleltem neki.

Mindenki tovább ment a maga útján, és én hálás voltam a teremtésnek, hogy az utamba küldte ezt az embert. Véletlenek ââ?â?¬ mint tudjuk ââ?â?¬ nincsenek. Mindennek megvan a maga miértje. Ennek is megvolt, igaz jelen pillanatban még nem teljesen világos, hogy mi is az, de talán pár nap múlva ebb?l is aláhullik egy újabb magocska, és mélyen, újabb gyökeret ereszt bennem.