Úgy létezel képzeletemben, mint ki
elűztél, hogy alkoss,
majd egy napon ölembe teszed,
és én sírva nevethetek
az értem megszületett szavakhoz.
Várakozásban bontanám az ősz leveleit;
még a nyárutó lesütött szemeiben
elalélsz, belső eskük özöne hajt
ki a Napra, nyugágyad víz,
a „volt nincs” jó pillanat
arcod gödreiben ragadt,
és tréfálkoznék, hogy
a földet bejárhatom hasadon.
Lepergetem a homoknyi késztetést,
és maradok felhőm hintaján.
Égből és földből kötöm pulóvered,
benne aranyszál minta az élet –
nem hagyhatom, hogy félretedd.
Legutóbbi módosítás: 2011.08.18. @ 15:25 :: Marthi Anna