Pulai Éva : Szemek

Nyomtatás

Barna hajú lány néz a tükörbe.

Igazi, jellegtelen, barna. Még csak nem is a gesztenye vöröses színére emlékeztető, vagy szép sötét, fényesen ragyogó hajú — majdnem fekete —, olyan, amit ha nyáron a nap kicsit megfakít, akkor már akár csúnyának is mondható, seszínűvé válik, mint télen az őzek szőre. Nem tették különlegessé göndör fürtök sem, amelyek kacéran-konokul homlokba hullnak, és szögegyenesség sem egyedivé. Ha éjjel elfekszi, reggel idétlen hullámféleség díszeleg benne ott, ahol éppen nem is kívánatos. S ha már majdnem vállig ér, rövid a vágya, ha meg levágatja, a szép, hosszú hajúakra irigykedik.

Alakja talán szebb az átlagosnál. Talán. Férfiszemmel. De ha egy kirakatüveg tükörként mutatja formáit, hamar félrefordítja tekintetét, mert mindig a koránál kicsit fejlettebb testet lát, amitől szinte borzong. Legszívesebben beszippantaná melleit, és irigykedve nézi a kollégiumban kis, csészealjnyi cicijű társait, akiknek nem kell tornaórán melltartót viselni. Soha nem vesznek ruhát nyáron a köpeny alá, csak fehérneműt… Neki bezzeg kell bugyi mellett mást is. Egyszer engedte telt, kerek melleit pulóvere alatt szabadon. Két férfi megjegyzését meghallotta az utcán. Sírva fakadt… Legszívesebben egy zsákba bújna. Utálja gömbölyű csípőjét, erős combját, vádliját, elcserélné bármikor egy keskeny, vékony, fiús alakúra. Még a keze sem szebb, különlegesebb. Ha legalább karcsú, hosszú ujjai lennének — hogy is nézne ki velük… De legalább nem nagy. Kicsi, erős, mégis puha, mocorgó, örökké valamivel babráló, nyughatatlan kezek.

És túl nagynak látja az arcát, ami nem kerek babaarc, nem keskeny karakteres, még csak nem is szív alakú. Olyan, amiről — ha elveszi az ember a tekintetét —, nem tudja megmondani, milyen is. Csak az álla teszi egy kicsit karakteressé, és konokságot sugárzóvá. Az orra majdnem nagy, és persze, hogy semmilyen. Nem görögös, nem fitos és nem turcsi, s keskeny, arisztokratikusságot sugárzónak, naná, hogy nem mondható. Átlagos — de annál érzékenyebb a legkülönfélébb illatokra.

Természetes, hogy a száját sem szereti. Nem érzékien duzzadó, és távolról sem klasszikus rajzolattal bíró az övé. Felső ajka majdnem keskeny, az alsó, mintha mindig lebiggyedne valamiért. A sarkaira meg külön ügyelnie kell, nevessenek nyugodtan, mert nem szép, ha mindenáron lefelé konyulnak.

Néha a szemén akad meg tükörbe nézve tekintete. Vonalának az ad egy csepp különlegességet, hogy a külső szemzuga egy leheletnyivel lentebb van, mint az orrhoz közeli belsők. Mintha nem kellene sok, hogy sírva fakadjon, vagy éppen nevessen. A sötétbarna írisz hol mogyorószín szirmocskáktól világosabb, máskor a gesztenye vöröses árnyalatait lopja el, vagy válik szúrós feketévé, hangulatának hű jelzéseként. Soha tépkedést nem igénylő, szép ívű szemöldök alatt csillogó, mindig kíváncsi szemek…

A szemét, azt megszerette.

Rájött, tekintetével bárkit megszólíthat, elmondhatja örömét, bánatát, nevetni, és nevettetni képes, simogatni, ölelni, szeretni tud pillantásával.

Átlagos külsejű, rőt hajú asszony, égő, sötétbarna szemekkel néz a tükörből.

Nem látja szép dús, fényes, bármilyen fazonnal jól mutató haját, makrancos, dacos állát. Szája sarka is egyre ritkábban mosolyog. Keskenyen — ritkán szóra nyílva — simulnak szorosan ajkai.

Nem meri tovább a testét nézni — hol vannak már a feszes combok, a tűsarkú cipőben gömbölyödő vádlik —, csak a múlt álmaiban látja, milyen volt, amikor egy szép, csinos, mindig nevető, fiatal lány után fordult sok-sok férfi.

Két fekete szem izzik, a hófehér hajjal keretezett, élettelen arcban.