dr Bige Szabolcs- : Mit ér egy ajándék?

(Egy történet két mondat után) *

 

   

 

 

Ha életem csordultig tele rosszal: boldogságom kis törmelékeit idézem fel, melyeket kintről hoztam s bennem laknak. Ez mindig felsegít.

      Mint most is. Már egy éve ülök a kerekes székben és átkozom a percet, amikor felültem arra a motorra. Sikeres érettségi vizsgámra kaptam Svédországban élő nagybátyámtól. Még ’56-ban ment ki, s gazdag ember lett belőle. Valamilyen feltaláló. Itthon is mondták, hogy „műszaki zseni”, de nem sokra ment vele. Pénzt nem, csak irigyeket szerzett magának. Ő küldte a motorbiciklit. Ott kint kifizette, s itthon a kereskedő ideadta. Apám hazatolta — ráülni nem mert — és beállította a kapualjba. Kérdeztem kié, mikor megláttam, de azt válaszolta, csak megőrzésre hozta el. János bácsi majd érte jön, mert ezzel akar furikázni, ha hazalátogat. Elhittem. Annál nagyobb lett aztán a meglepetésem, s örömöm, amikor a vizsga után megtudtam, hogy az enyém (!)

      Le sem vettem az ünneplőmet, amiben vizsgázni voltam, kinyitottam a nagykaput, berúgtam a motort, felpattantam a nyeregbe, gázt adtam, és… három hét múlva tértem magamhoz a kórházban.

      Az történt, hogy teljes gázzal kivágódtam a nyitott kapun egyenesen az utcán közlekedő sárga villamosnak.

      Kéthónapos kezelés után ültettek be a kerekes székbe először és mondták, ez fog ide-oda vinni, nem a lábaim. Erre a kijelentésre elájultam, de életre injekcióztak.

      Ez van most, azaz volt, mert rájöttem az éjszaka, mialatt alvás helyett azon gondolkoztam, hogy nem tudok változtatni a dolgokon, és inkább nekem kell megváltoznom. Belülről! Eszembe idéztem milyen jókat beszélgettünk mindig Mikivel, a szomszéd fiúval, aki nálam két évvel nagyobb, de soha nem szégyellt velem, a kisebbel barátkozni. Az is eszembe jutott, hogy mennyire szerettem sakkozni, s azt most is tudnék, meg milyen erősek a karjaim — tudok majd tornázni a kezeimen. Ott van a számítógép is, majd megtanulom használni, eddig nem izgatott, de most majd!

      Meg még sok egyéb dolog is megjárta az eszemet, mi mindent tudok majd elvégezni, amihez nincs szükségem a két lábamra.

      Reggel mondtam is a nővérkének, hogy felkészültem a hazamenetelre. Délután már otthon gyakoroltam a kerekezést az ebédlőasztal körül. Este áthívattam a barátomat, Mikit. Őszinte öröm terült el az arcán, amint meglátott. A régi szokás szerint kezelt le velem.

      Késő éjszakáig beszélgettünk. Felemlegettük az együtt töltött nyarakat, vakációkat, hitványkodásainkat, ismerősöket  fiúkat, de főleg lányokat. Végül, anyukám szakította félbe a nagy beszélgetést.

      „Mit tudtok annyit beszélni?” — kérdezte.

      „A múltról beszélgettünk, Margit néni.” — válaszolta Miki.

      „Jól van fiúk, de mára már elég!”

 

 

      Ha életem csordultig tele rosszal: boldogságom kis törmelékeit idézem fel, melyeket kintről hoztam s bennem laknak. Ez mindig felsegít.

Legutóbbi módosítás: 2011.06.03. @ 14:00 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.