M. Fehérvári Judit : Felvilági Tantaloszok a harmadik évezredben

*

 

Néha szinte szívemig zsong Weöres néhány sora:

 

„A nyári Nap,

a téli hó,

őszi levél,

tavaszi friss virág

mind azt dalolja az ő fülükbe:

„Élet-katlanban régi étek,

élet-szekéren régi szalma,

élet-gyertyán lefolyt viasz:

téged megettek,

téged leszórtak,

te már elégtél:

mehetsz aludni…”

 

Az Öregek című vers néhány akkordja Kodály Zoltán mesternek ajánlva, itt duruzsol a fülemben, ahányszor csak az utcára megyek, ahányszor csak szétnézek, ahányszor csak a rádiót hallgatom, s valahányszor a képernyőre pislákolok a televízióban.

A mellettünk lévő házban a nő éppen velem egyidős volt, de kinézetre olyan húsz évvel látszott csak többnek tőlem. Marikának hívták, de még ezt sem tudtam róla. Fáradtan, szinte összerogyva járt minden este a magánpékségbe, ahol, hogy beteg férjét kímélje, ő dagasztotta, őrizte, védelmezte, kelesztette, vetette be a kenyeret a kemencébe, hogy onnan kivegye, szeletelje, csomagolja, ládákba tegye és feltolja a szállítókocsira.

A férjnek állandóan eltört valamije. Nemrégiben a vállába erősíttettek éppen kapcsokat. Így övé volt az elszámolási napló vezetése. Ketten dolgoztak csak ott éjszakáról éjszakára, mert ezt kívánja a magyar vállalkozó érdeke. Minimálbérért természetesen. Állandó lebegésüket, illuminált taglejtéseiket nem az alkohol okozta, hanem a fáradtság.

Fáradságos munkával nem mást, mint fáradtságot kerestek maguknak vonszolva lépteiket és testüket estéről estére, hogy soha ne érhessék el a fölöttük lévő roskadozó fák gyümölcseit, noha nem a vízben, csak a munkában álltak nyakig.

Becsületes emberek lévén életük folyamán soha nem kértek senkitől semmit, ez jutott nekik: a hirtelen halál az élet kábítószergyárából. Először a nő vesztette eszméletét, s a férj úgy megroppant, hogy infarktust kapott azon az Istentől is távol lévő helyen. Hajnalban a szállítók találtak rájuk.

A boncolási jegyzőkönyv szerint Marika agyvérzést kapott, s ha azonnal hívta volna valaki a mentőket, ma is élnének mindketten. És nem ettek húst, mint ama Tantalosz sem, aki Zeusz fiának, Pelopsznak a húsából készült ételeket tálalta fel az isteneknek…

 

Van egy oldal a neten, amiről egészen addig nem hallottam, míg a másik szomszédom, a harmincnyolc éves Zoli is el nem távozott az örök, égi vadász -és halászmezőkre.

Ez a http://www.gyertyagyujtas.hu/. Virtuális Isten veled mondására találták ki, s folyamatosan égnek a gyertyák azokért, akik már nincsenek ebben a dimenzióban.

Zoli hivatásos katona és élsportoló volt egészen addig, amíg a gazdasági helyzet beteget nem jelentett a szívében. Négy kiskorú gyermek édesapjaként megrokkant, míg a bizottság ki nem találta, hogy minek neki az a negyven százalék, jobb helyre is elmegy az a fel- és alvégi falvakban, így ő bizony makkegészséges. Felesége elveszítette munkahelyét, így alkalmi munkákból élt egyre soványabban és sápadtabban. Soha nem ivott, nem dohányzott. Míg végül egy függönykarnissal együtt zuhanva a semmibe vagy édenbe, de leginkább a föld felé, megfulladt.

A pajzsmirigye nem működött úgy, ahogyan kellett volna, de egyetlen vérleletében sem szerepelt semmiféle erre vonatkozó érték.

Mostanában az emberek egyre hamarabb öregszenek. Ráncosak és feketében járnak, mogorvák és nincs a szemükben semmiféle pajkos tűz és csín, nem érzik az ízeket, s egyre nehezebben viselik az életet.

Tibor harminc éven át ugyanabban a növényvédőszer raktárban dolgozott. Aztán egyik napról a másikra nem volt már érdemes földet művelni, holott senki nem hallott még az uborkabotrányról sem, csak ez az Unió sok dolgot eltűntetett az ország portájáról, s még többet hozott: olcsó tömegzöldségeket, amelyeken állítólag fel van tüntetve a származási helyük, de én csak nagy ritkán találkoztam ilyen csomagolással, noha egy ideje vizslaszemmel nézegetem, hogy éppen aktuálisan mivel is mérgezem majd magam és a családom.

S, ha Budapestről Nyíregyháza felé vonatozik valaki, aki látta ezt a tájat harminc évvel ezelőtt is, azt gondolhatja, eltérítették a vágányokat, pedig ez ma is az az ország sok-sok mindenféle gazzal…

Tibor küzd. A munkájával az élete is odalett. Fiatalabb tőlem. Ez már egyszerűen felfoghatatlan! Három hete folyamatosan igyekszik nem éhezni, noha folyton szomjazik. A szondán keresztül is, amit a torkába dugtak le. Áttétes és menthetetlen. Először az ádámcsutkáján mozdított, ha nyelni akart, aztán csak elment orvoshoz. Azonnali sterilsátor a hétórás műtét után. Már a hálapénzt sem fogadta el senki sem. Kell az a temetésre!

 

Hiszen Weöres Sándor szavaival

 

„Olyanok ők,

mint ki utazni készül

és már csomagol.”

 

 

És a mai fiatalok előtt nem az eres kezek dicsérte lebeg, s nem a nagycsalád szeretete, hiszen boldogok lehetnének, ha egyáltalán láthatnának életükben legalább egyetlen egyszer egy olyan becsületben és egészségben megöregedett embert, akire mégis érvényesek lehetnének ezek a szomorú sorok:

 

„És néha, hogyha agg kezük

játszik egy szőke gyerekfejen,

tán fáj, ha érzik,

hogy e két kézre,

dolgos kezekre,

áldó kezekre

senkinek sincsen szüksége többé.”

 

Mert valahogy a kínok országa lettünk, azé a Tantaloszé, akinek az az alvilági büntetése, hogy folytonos éhség és szomjúság gyötörje, s hiába állt nyakig a vízben a gyümölcsöktől roskadó ágak alatt, nem ehetett, nem ihatott, mert ahányszor csak kísérletet tett erre, minden elillant…

Így tűnik el a mi életünk is az öreg emberekéhez hasonlatos, mert ki tudja, érdemes- e megvárni a költői hasonlatot és megszemélyesítést…

 

„nyújtott tenyérrel a templom előtt

úgy állnak búsan, csüggeteg,

mint hervadt őszi levelek

a sárga porban.

 

És ha az utcán bottal bandukolnak,

idegenül néz a napsugár is

és oly furcsán mondja minden ember:

„Jónapot, bácsi.” …”

 

 

 

Debrecen, 2011-06-03.

Legutóbb szerkesztette - M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.