Csillag Endre : Vitéz Rebők János

Rebők János anyai nagyanyám öccse volt, aki 1882-ben született hatodik gyerekként, az életben maradottak közül.

 

 

 

Rebők János anyai nagyanyám öccse volt, aki 1882-ben született hatodik gyerekként, az életben maradottak közül. Az öreg a csiffi tanyán béreskedett, ami légvonalban mintegy tíz-tizenöt kilométerre esett falunktól, valahova Bihar és Békés határa közelében. Nagyanyám öccse olyan egyedül élt a nagyvilágban, mint az ujjam, noha valamikor nős emberként ismerték, de ismeretlen okból elvált, otthagyván a gyermektelen házasságot.

Az öreget alacsony termetű, de nagyon erős alkatú embernek alkotta a teremtő. Öregségére egy kissé meghajlott a háta, de még akkor is gond nélkül csapta vállára a nyolcvan kilós búzás zsákot. Egyenesre vágott, göcsörtös bottal járt, noha támaszra még nemigen volt szüksége, talán azért, hogy gyaloglásaiban legyen egy hűséges társa. Jobb kezében a bot, a hátán egy parasztzsák, amit bal kezével fogott, a fején, télen-nyáron, egy báránybőr kucsma, így maradt meg az emlékezetemben. Vöröses haja megritkult, de nem őszült. Ugyanilyen rőt volt ritkás szakálla, kackiásra pödrött dús bajusza és a szemöldöke is, amely alól mindig ravaszkásan csillogtak apró, mélyen ülő szemei. Nagyanyámtól hallottam, hogy valaki a rokonságból megkérdezte Rebők dédszüleimt?l:

– Hunnan a fenébül vettítek ezt a veres zsidó kölyköt?! – Más vörös hajú ugyanis nem volt akkor a családban.

János bátyám havonta járt nagyanyámhoz, azaz hozzánk, tisztálkodni. Ilyenkor mindig hozott valami apróságot ajándékba. Éppen, ami akadt Csiffen, a tanyán. A téglával lerakott tornácon kopogott a botja, kinyitotta verécét, mert nyáron a bejárati ajtó mindig tárva-nyitva állt, megállt a küszöbön, és beköszönt:

– Adjon isten! Itthon vagy, Lidi? – Ez nagyanyám volt.

– Itthon hát. Gyere, na, beljebb. Ülj le egy kicsit, hisz’ hosszú út áll mögötted. Osztán ennél-e?

– Nem én – mondta az öreg, miközben leült egy hokedlire, és maga mellé tette a földre a zsákját. – Beszalonnáztam hajnalba’, amikor elindultam. Hát Lídia itthon van? – Ez anyám volt, aki a nagyházban berregtette a Singer varrógépet. Aligha hallotta meg az öreg érkezését.

– Lídia! – szólt be nagyanyám anyámnak – itt van János bátyád.

Anyám abbahagyta a varrást, és kijött köszönteni őt. Az öreg lenyúlt a zsákjáért, keveset kotorászott benne, majd elővett abból egy nagyra nőtt, mosolygósan piros, nyári almát, és ezen szavakkal fordult anyámhoz, akit nagyon szeretett:

– Ne, megehedd ezt tisis Lídia – azzal átadta az almát, amit anyám az ajánlásnak megfelelően, némi törölgetés után, rögvest meg is evett. Nagyanyám közben rámordult az öregre:

– Te, János, eriggy mán kifelé avval a büdös bagóval, oszt’ köpd ki! Tudod, Lídia nem állja – majd folytatta:

 – Megint milyen piszkosan evett ide a fene?! Melegítek én neked mosdóvizet. 

Közben az öreg kioldalgott, anyám visszament varrni. Persze esze ágában sem volt kiköpni a bagót, amit betett az északi oldalba, tiszta vagy félig elégetett dohány formájában, amitől időnként nagyokat sercintett, irigylésre méltó pontossággal. Ilyenkor egy kissé elfordította a fejét, ha valakivel beszélgetett, ami némi jólneveltségre vallott.

Az udvaron a hágató istállóból lomtárrá és fáskamarává átvedlett épület széles, bejárati ajtaja előtt árválkodott két tönkő. Az egyikbe bele volt vágva a kisbalta, a másikra ráült az öreg, és elkezdte hasogatni a kuglifákat vastagabb, és gyújtósnak való, vékonyabb darabokra. Közben nagyokat sercintett. Ráunt a favágásra, behordta az ólba a tűzrevalót. Ugyanonnan kerített egy vasvillát és nekiállt forgatni a minap rendre lekaszált gazt az udvaron. A kucsma előre csúszott a homlokán, hogy csak lefelé látott. Odakiáltottam neki:

– Maga meg semmit sem lát a sipkájától. – Az öreg semmit sem válaszolt, csak sercintett egy méretest. Én meg tovább piszkáltam:

– Azt a büdös bagót sem köpte ki, kend.

Ez már sok volt. Vele ugyan ne kutyálkodjon egy taknyos gyerkőc, és rám kiáltott:

– Elhallgass, te kölyök, mert úgy derékon váglak, hogy rácsavarodsz a villanyélre! – mondta fojtott hangon, mire én beszaladtam nagy nevetve a pitvarba nagyanyámhoz. Nagyanyám kiszólt János bátyámnak:

– Gyere be, János! A kisházba’ tőtöttem neked a nagyobbik lavorba langyos vizet, meg kikészítettem tiszta törülközőt, inget, lábravalót, de még kapcát is a bakancsodba. Gyere hát, mert elhűl a víz! – majd folytatta: – Megmosom a fejed, meg a hátad is.  

Az öreg bejött, már elpárolgott a haragja. Bement a kisházba tisztálkodni. Egy idő múlva, miután nagyanyám tényleg megsúrolta a magunk főzte mosószappannal, egészen akkurátusan kinyalva jött ki onnan. Megberetválkozva, ritkás, veres haja megfésülve, a bajusza, ha lehet, még kackiásabbra pödörve, mint annak előtte. Bagó sem volt a szájában, mert bejövet valahová elmentette. Megint a fejébe vágta a kucsmát, hogy még aprít egy kis fát. Igaz, ami igaz. Az öreg igen dolgos, szorgalmas ember volt. Nagyanyám beleegyezőleg szólt:

– Inkább fát apríts, minthogy a gazt forgatod! Megszárítja azt a nap. Majd szólok, ha meleg lesz a leves.  Az öreg kiment, nagyanyám meg eltakarította az öreg szennyeseit. Amikor a törölközőhöz ért, mérgesen kikiáltott az öccsének:

– Hányszor mondtam már néked, te tökéletlen, ne fúdd az órod a törülközőbe! Adok én zsebkendőt, csak kírjed!  

Az öreg úgy tett odakint, mintha semmit sem hallott volna. Nagyanyám hozzám fordult:

– Látod, nem bírom erről a rossz szokásáról lenevelni. – Bólintottam, mert tudtam, hogy az öreg főleg „repülő” zsebkendőt használ.

 

Nagyanyám morgolódott még egy darabig a tűzhelynél, hogy így meg úgy, gusztustalan ez a János. Közben behabarta a levest. Miután az felfortyant, lehúzta a tűzről. Visszarakta a karikákat a platnira, amiket korábban félre húzott.

– Így ni. Hadd h?űljön egy kicsit, hogy ehessen ez az árva. Hisz’ nincs ennek senkije rajtunk kivül.

– Dehogy nincs – vetettem ellen – ott van mindjárt a fingos Mariska néni – így hallottam nagyanyámtól a húgát emlegetni – meg Eszter néni.

– Na, azokra semmit sem számíthat, van azoknak elíg bajuk magukkal is – válaszolta nagyanyám.

Én tudtam, nagyanyám húga és nővére jó asszony, de a családjuk nem tűri János bátyámat valamiért. Nagyanyám meg mindig mindenkit, még az idegent is befogadja.

– Mán most szólhatsz bátyádnak – mondta nagyanyám – meghűlt a levese.

No, nekem sem kellett több. Kiszaladtam a tornácra, és a következő épületes rigmusba kezdtem, meglehet?s hanger?vel:

– Tönkőn ülő, kis favágóm gyere be,

 Paszuly-levest adok neked idebe!

Majd hozzátettem: – Nagyanyám hívatja János bátyámat.

Anyám nevetve jött ki a rigmus hallatán. Kíváncsi volt a hatásra. Nagyanyám is mosolygott:

– Nagy kópé ez a fattyú. Rossz e’. De azír szeretem.

Úgy éreztem, mintha hájjal kenegettek volna. Egyedül János bátyám nem méltatta hívogatómat. Bejött. Leült az egyetlen támlásszékre a szabadkéményes pitvarban. Maga mellé tette a földre a kucsmáját, és szótlanul szürcsölte a finom levest. A második tányér leves után, amit anyám szedett ki neki, kedves kínálás közben, az öreg letette a kanalát, megtörölte a száját, megpödörte a bajuszát, elégedetten hátra dőlt, majd kisvártatva megszólalt:

– Hát, Lídia meglásd, csak a T. Gyuláé meg Hitleré áll már fel.

Anyám dőlt a kacagástól, én nem kapcsoltam azonnal, mert tudtam, hogy János bátyám a nyilas rendszerre gondol, ugyanis T.  Gyula a helyi nyilas pártnak volt a vezetője. Az öreg csodálkozott, majd bizonygatta, hogy a kocsmában hallotta az emberektől a dolgok ilyetén alakulását. Lassan nekem is lesett a tantusz, mert anyám úgy nevetett, hogy a könnye is folyt belé.

János bátyám újra taglalni kezdte a világ akkori helyzetét.

– Hallod, Lídia, büdös egy nagy gödör, az az Olga. No, meg Moszkovának, a muszkák f?őárosának negyven főállomása van.

Ezt megint nem lehetett megállni komolyan. Anyám meg is kérdezte az öreget:

– Nem a Volgára gondol, János bátyám?

– Tudja fene mán, fiam, én így hallottam a kocsmába’.

Anyám közben elkomorodott, mert a Volgáról a Don jutott eszébe, ahová Erdélyből nemrégen dobták ki apám alakulatát. Be is ment a nagyszobába, ahonnan hamarosan újra hallani lehetett a varrógép kelepelését. Így már a moszkvai vasútállomások száma nem lett vita tárgya. János bátyám annyira belejött a beszélgetésbe, hogy katonaélményeit kezdte mesélni az első világháborús időkből. Egyedül én maradtam a hallgatósága, mert nagyanyám is a dolga után látott.

– Amikor a rarancsai foronton vótunk, egyszer őrségben állottam. Valami mocorgást hallottam a lűszerraktár felül. Odaszóltam vót: – Megállj te, az áldóját, mert lövök! Oszt’ nem állt meg. Durr, odalűttem. A szervijány hóttan esett össze. Az annya istenei-it! Ne őgyelegjen iccaka!

– Hun vót az a rarancsai front, és kik vótak azok a szervijányok? – kérdezetem az öreget.

– Hát, az valahun Dilen vót a Pijáve környékén – válaszolt János bátyám magabiztosan, majd folytatta: – A szervijányok meg ellensígek vótak.

– Te János! Ne bolondítsd ezt a gyereket, hiszen sohasem vótál katona! Mindent azoktól a kocsmai komáidtól hallottál – szólt közbe nagyanyám, aki feltehetőleg már többször is hallotta a történetet.

 

 

Utószó:

 

Rebők János teljesen iskolázatlan analfabéta volt. Nem hazudozott, hanem úgy mondta el mások katona élményeit, mintha azok vele történtek volna meg, abban a formában, ahogy megértette azokat. Láttam az arcán, hitte, amit mondott. A II. világháború után is járt hozzánk. Az életében annyi változott, hogy béresből állatgondozó lett. Folytatott mindent ugyanúgy, mint annak előtte, amíg vérmes természete egy súlyos agyvérzés formájában el nem vitte. A sok pusztai, tanyasi szél helyett most olyan szél érte, ami nem a bőrét cserezte piros-barnára, nem a gúnyáját zilálta, hanem a lelkét röpítette gazadag fantáziája világába, a Jóistenhez. Mi temettettük el. Béke poraira a mi Háry Jánosunknak!

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.06.06. @ 12:45 :: Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 162 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.