jager_ luca : Jeromos II/II

a “Jeromos” második, befejez? része.

 

Ebéd el?tt a szobámban hallgattam a széllökéseket.

Valahol egy kutya ugatott, mélyr?l kezdte, morgással, majd szaggatott vakkantásokkal folytatta. Egy másik kutya elnyújtott vonítással felelt a távolból.

Az ágak rácsapódtak a palára, meg-megkarcolták a tet?t.

Villám izzott fel az ablakban, egy pillanatra elvakította, majd természetellenes sötétségbe borította a szobát.

Biztosan tudom, hogy nem aludtam el. Emlékszem, hogy éhes voltam. Talán a fekv? testhelyzet miatt volt, de úgy t?nt, a kutyák hangja megváltozott. Az elnyújtott vonítás elkínzottá változott, az állat szinte sikoltott. Mintha egy szófoszlányt akart volna folyamatosan, újra és újra kimondani. Csak ugatásra volt képes, hiszen ugye, egy kutyáról volt szó.

Vajon kinek üzent mégis?

És mi volt az üzenet?

Felültem, hogy jobban halljam, de a feszült figyelem nem segített, a füleim felmondták a szolgálatot. Feltámasztottam a hátam egy párnával és megpróbáltam ellazulni. Ismét meghallottam. Egyre inkább úgy t?nt, emberi hangot hallok.

Mintha azt mondta volna: „így”, vagy talán azt, hogy „hiszen”.

A vonítások alatt a gesztenyeágak karistolása egybeolvadt a kutya által mondani kívánt szavakkal. Ezt hallottam: „Jeromos” – igen, a saját nevemet hallottam.

Megráztam a fejem.

Megpróbáltam kimenni. Az ajtókat központilag zárták, csak a rácson át elém táruló folyosó-részletet sikerült belátom. Üres volt.

Az asztal mellé ültem.

„Jeromos” – hallottam megint, ez alkalommal még tisztábban, még egyértelm?bben. Felderült az arcom. Megszólított valaki.

Körülnéztem az üres szobában.

Aki beszélt hozzám, nyilván nem akart el?ttem mutatkozni. Ezért továbbra is csendben maradtam, hogy meghalljam, ha ismét szólni akar.

Ebéd után társasjátékokat hoztak az ebédl?be. Ádám folytatni akarta azt, amit délel?tt elkezdett, de már nem voltam rá kíváncsi.

A filmvetítés közben ismét hallottam a hangot. Kifejezetten békés volt. Biztosan tudom, hogy hozzám szólt. A nevemet is mondta, de néhány összefüggéstelen szótöredéken kívül mást nem értettem. Azt gondolom, túl nagy volt a zaj a társalgóban.

Lámpaoltás után az es? egyhangúan ütötte a tet?t. A kutya nem ugatott, a vonítás is elmaradt. Csendet hozott az éjszaka.

Hajnalban kopogás ébresztett fel. Nem az ajtó fel?l hallatszott, az ápolók sosem kopognak, és a bent töltött id? alatt ezt is meg kellett, hogy szokjam. Kíváncsian forgattam a fejem.

Az ablakon ismétl?dött meg a koppanás. Kinyitottam. A rácsok még vizesek voltak.

Megérintettem az egyik es?cseppet. Megrázkódott és elkezdett a fehérre festett vasrúdon lefelé futni. Összetalálkozott egy másik cseppel, majd egy harmadikkal, egyre nagyobb lett. Végül megállt a párkányon. Rezgett a napfényben.

Az ágyamhoz mentem, feltámasztottam a hátam és vártam. A reggeli nem lehet már messze.

A vízcsepp, a párkányon lev?, egyre csak n?tt. Ha kifelé akart volna esni, a kertbe, már nem fért volna ki a rácsok között. Befelé esett, a padlóra.

Akkora lett már, mint egy kisebb kutya. Majd, mint egy kisgyermek. Talán Dénes képzeli magát ekkorának, gondoltam akkor.

De a vízember egyre n?tt, míg végül akkora lett, mint én. Emberhez hasonló alakja lett. Leült a székre és megszólított. Vízembernek hívtam, és hívom most is, mert akkora, mint egy feln?tt férfi. Az alakja nem igazán emberi, de hasonlít arra.

Hosszan beszélgettünk, mondhatom, össze is barátkoztunk. Azt mondta, elmeséli, hogy miért vagyok itt.

Kattant a zár, a vízember integetett és elt?nt. Az ablakhoz ugrottam, hogy talán még látom egy pillanatra. Az ápolónak is szóltam, hogy vizsgáljuk meg a padlót, nem lett-e vizes. Az ápoló rám nézett, lassan leguggolt és tenyerével megérintette a fát. – Hiszen ez száraz – mondta nekem mosolyogva, majd felállt és kivezetett a folyosóra.

– A vízember vissza fog jönni – mondtam neki.

– A jó ismer?sök visszajárnak – felelte az ápoló és meglapogatta a hátamat.

Nagyon finom volt a reggeli.

Most el?ször voltam elégedett a teával is. Az egész délel?tt jól telt. Beszélgettünk a többiekkel, sétáltunk az udvaron, megnéztük a vihar pusztításait. A személyzet közül páran az ágak eltakarításában vettek részt. Én is jelentkeztem munkára. Ádámmal együtt hordtuk a kisebb ágakat egy fából készült konténerbe. Ha felszáradnak az ágak, és jól viselkedünk, szalonnasütés lesz, mondták biztatólag.

Alig vártam.

Már nem érdekelt, miért vagyok itt. Legalábbis, az Ádám-féle változat nem érdekelt már. A vízembernél úgysem tudja jobban senki más.

Este is eljött és azt mondta, hamarosan kapok t?le egy lufit. Piros lesz, mint a t?z.

Legutóbb szerkesztette - jager_ luca
Szerző jager_ luca 0 Írás
elsősorban olvasni jöttem ide, de szeretek fordítani és írni, beszélgetni. szeretek tanulni. mivel a polgári nevem más területen ismert lehet, irodalmi próbálkozásaimhoz felvett nevet használok.