Reszket a lehullott ruha, önmagát viselni kevés.
Minden ha, minden még, minden lélekfény-rebbenés.
Hajlott este van, s a homályban úgy hiszem, Isten arca vagyok.
Az elfolyt idő maradékán tünékeny illatmagadba zuhanhatok.
Parázsló, napszítta tájon ma is érzem bőröd illatát… a kötelék halott.
De mámortól részegen, mégis hozzád vetkezem: mindenem adom…
Így játszik a botor képzelet, s lám, még ma is álmodom Veled,
míg lobos-csahos szél szalad, fogsor szép napod rám havaz, ékszerlényed
völgyeim vonalát doromboló holdként éri, szomjúzza az éj madarait,
átölelni, sásként nyúlni, holdpatkós lovakat felnyergelni, széjjeltépni…
Öröklött tüzeink nem oldhatja ki semmilyen fal, titoktelt lepedőnk betakar.
A lelkem égetem épp el, kárhozatokra dobok harsogó üteme nyargal a porba.
Csak ne fájna úgy a tél, léptem csöndje eltörött, járok csak a föld fölött.
Sarutlan lábam szögbe lép, nincstelen szegény én, szerelemnek hiány-énekén
túl sok-sok akadályon vágyakkal várok a határon, honnan az utak gömbje szabálytalan,
s csupán csak önmagamnak mormolom: Te Bolond! Nincstelen Lelked az Idő marja,
így túlvilági nyelveken, angyaltetem grádicsokon is túl, csak a láz az, mi szüntelen
fényport söpörtet velem, miközben korlátok nélkül egyre csak a Te Neved énekelem.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: M. Fehérvári Judit
