Sötét homályban, heves mozgásban,
sűrű ködöt képez,
s tömör gömbbé összeállva,
– mily gyönyörű fény ez! –
fortyog magában.
Testében a tűz már csak parázslik.
Majd a fény is halványulni látszik.
A forgás lassul és mély kék köpenyt ölt magára,
felhőköntös mögül kukucskál ki a világra.
–
Szürke színbe öltözött a világ,
hideg szél csap arcomba, eső szitál,
csontomban érzem a hónap nevét,
kezedet markolom, nem érzem melegét.
Utamon lassan lépdelek tova,
az orromig sem látok, pedig
nem oly akkora, s ködbe vész
az út menti lámpa viaszos fénye,
eltűnök vele én is a messzeségbe.
–
Szikrázik minden, mosolyog rám az ég
madárcsivit hallik, mondja nyitnikék.
Tündöklő napfény fürdik a tóban,
csillagokkal játszik a kacsaúsztatóban.
Tündérek vittek magukkal az éjjel,
telerakták szívem rózsaszín reménnyel.
Szerelemtől égek, vibrál a testem,
– hazugság, csalás, félelem…
elveszett rég a rózsaszín ködben.
–
Meggyürt ujjai között a vén bot – megfiatalodott.
Apró koppanások jelzik útja merre vezet,
bizonytalan lépésekkel halad, remélve egy segítő kezet.
Remegő testét megrágta már az idő,
s mindennapi küzdelem felismerni, ki ő.
És az idő, csúnya tréfát játszik vele:
a múltat foszlányokban, a jelent
tébolyult köd mögé rejtve tudatja vele,
s a jövőben?, nos a jövőben már nincs helye.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: B.G.Boróka
