Vandra Attila : Jártam egy fordított világban III. rész

“Némi” bonyodalmak után (vízum, stb…) végre indulhatunk…

Repülüüünk!

 

A lányom biztat, gondolkodjak pozitívan. Próba szerencse. Sohase nyertem a lottón… A rekord meleg meg is érkezik, Magyarországon ténylegesen rekordot mértek. 18,5 C0-ot. Brassóban a hó el is olvad. De hétf? reggelre olyan ólmos es? esik, hogy korcsolyázni lehet. Na, ez hiányzik a predeáli hágón, Bukarestbe menet. Fél órával hamarabbra rendelem Attilát, a keresztfiamat, ? visz be Bukarestbe. Hátha dugó lesz az id?járás miatt. Mindenki engem fütyöl. Csak a fiam ért egyet velem, de ? Budapestr?l küldi az engem támogató üzeneteket, kisebbségben vagyunk, mint a férfiak általában. Ploiestig semmi probléma, amikor hirtelen hatalmas dugóba kerülünk. Nem a hó, hanem egy baleset miatt kilométereken át lépésbe haladunk. Mivel végül férfi voltam a talpamon (ritka eset, amikor sikerül), s mégis fél órával hamarabb elindultunk, beérünk 12-re, amikorra terveztük. Na, eddig minden rendben. „De ha nagyobb lett volna a dugó, vagy ólmos es? esett volna…” A feleségem err?l még fog hallani a következ? 20 évben.

Ákos fiam lelkemre kötötte, hogy minden reptérr?l küldjek sms-t. “Ahogy te várod el…” Ez a bosszúja. Vagy tényleg aggódik? Elküldöm az els?t Otopenir?l, majd felszállunk. Tudomásul veszem, hogy lemerült a telefonom akuja. Hogyan tölt?dött le? Azel?tt nap feltöltöttem… Na, ez a világtörténelem nagy talányai között marad. De miként fogunk kommunikálni? A repül?n ez kissé feledésbe merül, megpróbálok fényképezni, habár az asszonyom az udvariassági szabályokat kihasználva elfoglalja a legjobb helyet egy ilyen m?velethez. Még hogy jogegyenl?ség van! „Majd legközelebb!” – vigasztalom magam. No, meg azzal, hogy felh?s az ég, s amúgy se lehet semmi érdemlegeset fényképezni.

Már közeledik a repül?nk Frankfurthoz, amikor bejelenti a pilóta, hogy Frankfurtban borús, de szép id? van. “Na, minek kellett idegeskedned?” – kapom meg. Amikor leszállunk, nedves az aszfalt, de csak annyi. Elküldöm az sms-t, hogy “Megérkeztünk Frankfurtba és becheckoltunk, minden rendben”, csak utána pillantok ki a repül?tér ablakán. Esett a hó. Nem veszem komolyan a “fenyegetést.” A lányomnak majd sms-ezek akkor, ha indulunk, gondoltam. Téves gondolatmenetnek bizonyult.

Közben ? is megérkezett a munkába, (mert hát ott másnap reggel van), s megtudja, a hóesés miatt számos járatot töröltek Frankfurtban. (Err?l nekünk semmi tudomásunk a Frankfurti repül?téren, pedig igaz…) Futás az internethez, keresi a QF006-ost, a mi járatunkat, azt írja mellette: “cancelled” (törölve). Jesszus… Mi hol lehetünk? Vajon eljutottunk Frankfurtba? Miközben pötyögöm az sms-t, hogy “Megérkeztünk Frankfurtba és becheckoltunk, minden rendben” – mert bent az épületben nem láttam, mekkora a gond, jön a pánik-sms a lányomtól, hogy „Mi van veletek?”. Aztán nemsokára megtudjuk, hogy egy fél órával kés?bb indulunk… Majd éjfél után… Majd kett?kor… Ne részletezzem, végül kilenc óra késéssel indultunk el. Várakozás közben megismerkedünk két magyar párral. Ausztráliába igyekeznek ugyanazzal a géppel, mint mi. Újra meger?sítést nyer a megállapítás, hogy „Ha nem találsz magyart a közelben, akkor a Holdon vagy…” Így hát közös er?vel próbáljuk kibogozni a hangszóró által is torzított ausztrál hadarást, mely rendszerint arról szól, hogy legyen még türelmünk még egy órányit… Majd még egyet… Becsületükre legyen mondva, kapunk snackset, szendvicset és gyümölcsöt, no meg h?sít?t. Nem darabszámra, önkiszolgálás annyival, amennyire igényed van.

Felülünk a repül?re. 11 ülés van egy sorban az interkontinentális járaton, középen kapunk helyet. Na, a fényképezésr?l le lehet mondani, de a rosszabb az, hogy nem látunk semmit. Hogy ne legyenek frusztrációink, a légilegények (mert nem lányok, hanem id?s férfiak. – Ez a legújabb trend, a magukra adó légitársaságok nem csinos hölgyeket, hanem szolgáltatásokat nyújtanak) lehúzatják a red?nyöket „hogy a fáradtak tudjanak aludni.” Így aztán már azt sem tudom követni, hogy kint nappal van vagy éjjel. Pedig el?re élveztem, milyen muris lesz életem legrövidebb napja. Mivel keletnek utazunk, szembe utazunk a felkel? nappal, s rövidülnek a napok. Elvileg szerdán kellett indulnunk, s pénteken megérkeznünk, de nem utazunk két napot. Ami a kényelmet illeti, a lábam csak ferdén fér el. Sz?kösebb a hely, mint egy távolsági buszon. Szent Habakuk! Itt kell töltenünk egy teljes napot? Jajjjj! Fél óra múlva már a derekam fáj. Mi lesz ebb?l… Szerencsére az egész éjszakai nem-alvás megteszi a hatását, mégis elszunnyadok. Igen gyakran találok ürügyet pisilésre. – Fel lehet állni…

A légilegények kérik a bocsánatot, hogy ?k úgy vannak berendezkedve, hogy felszálláskor vacsorát adnak… Így hát reggeli helyett vacsorázunk, majd este reggelizünk. Igaz, hogy az este, az Frankfurtban még dél, de kint már sötét van… Szóval ez nagyon komplikált, már nem is bírom követni a Frankfurti-helyi-Új-Zélandi id?viszonyokat.

A leveg?ben aztán megtudjuk, hogy megyünk Szingapur felé “egy kis kerül?vel bíró úr”, mármint leszállunk Bangkokban is. Mert a személyzet nem lehet 24 óránál többet szolgálatban, s a 9 órás bivakolás miatt Frankfurtban, túllépnénk a 24 órát… Honnan, honnan nem, (nem kötik az orrunkra), kerül új személyzet Bangkokban. Eldöntjük, veszünk valami apró emléket a duty-free-ben, hogy igazoljuk, jártunk Bangkokban, ha csak a repül?téren is… Le se engednek a repül?r?l, mert hát nincsenek rendben a vízumaink. (Na, nincs diszkrimináció, senkit!!) Felhívják a figyelmünket, hogy a kétórányi álldogálás alatt nem szabad használnunk a telefonjainkat, se elektronikus eszközeinket. Na, ezt végképp nem értem, de szófogadó gyerek vagyok fásult-fáradtságomban. Családom úgyis idegfrászt kapna a bangkoki sms-t?l. S regényt nem lehet írni. Fiam így is idegfrászt kap. Mert hát miért nem érkeztünk már meg Szingapúrba… Hja… Ki miben b?nözik…

 

Hosszas ny?göl?dés után csak megérkezünk Szingapúrba. Alig várom, eljussak egy tisztességes mosdóba, ahol átöltözhetnék. Mert a repül? mosdójában még egy fingnak sincs már helye melletted, örvendhetsz, ha a nadrágodat vissza tudod húzni a megkönnyebbülés után.

A duty-frees reményeink és az emlékvásárlás is hamar szertefoszlanak. Több egyenruhás kísér be bennünket a váróterembe, mint egy szökött fegyenckonvojt. Ez még hagyján, kézi poggyászunk többszöri ellen?rzésen esik át, az útlevelünket és jegyeinket ismételten ellen?rzik, le is pecsételik a jegyeket, nehogy többször is használhassuk(?) A váróteremben kiderül, hogy nincs WC. Az csak „kint” van. Nem épp istenhív? létemre nemcsak Krisztushoz, hanem Allahhoz és Buddhához is imádkozom (hátha valamelyik meghallgat), vigyenek már a repül?re… Ott van… Amikor nincs hol WC-zni, miért kell azonnal és nagyon pisilni, az számomra talány… A lányomat értesítem, hogy nehogy várjon, mert idejében nem érkezek meg. Majd Sydneyb?l közlöm, mikor, mivel. Ett?l ? ideges lesz, de én ezt hálistennek nem tudom…

Volt, aki leszállt Szingapúrban, így találunk két üres helyet az ablak mellett. Nosza, futás-költözés! Nem igaz! Most derül ki, hogy kényelmesen is el lehet férni a repül?ben, kivéve az a sor, ahol mi szorongtunk vagy 16-20 órát. Az a sor rosszul volt felszerelve… Elröpítek magamban néhány nemi szervet, pedig örvendenem kellene, hogy nem szorongok többé. Nosza, fényképezhetnénk… Ránk szólnak a légilegények, hogy húzzuk le a sötétít?t, hogy mások aludni tudjanak. A repül?ben ég a villany. Kitör bel?lem a lázadó óvodás „csakazértsem” s amint arrébb megy, ismét felhúzom. Csak a felh?kt?l nincs mit… Végül valahol az ausztrál sivatag közepén elpucolnak azok a fránya fényképészátkok. Érdekes a vörös sivatag látványa. A képek nem sikerülnek ragyogóan, majd a számítógépen meglátom, használhatók-e.

A repül?k közben a fel?l érdekl?dünk, hogy miként jutunk el Sydneyb?l Wellingtonba, ugyanis a járat, amivel utaznunk kellett volna, már rég leszállt Wellingtonban. Nyugtatnak, amint leszállunk, vár a „staff” és kerül megoldás. Furamód, nem idegeskedem, elhiszem nekik. Ebben az elcsigázottsági állapotban elég hiszékeny vagyok. Jobbat egyel?re úgysem tudok… Hogy ülés közben mit?l lesz holtfáradt az ember, az is nyitott kérdés marad… Általában az ember azért ül le, hogy megpihenjen…

Leszálláskor kiderül, hogy négyen utazunk Wellingonba, rajtunk kívül két német csaj is. Összebarátkozunk. ?k megesküsznek, hogy egyszerre kétszer utaztak most Új-Zélandra, el?ször és utoljára, a fiútestvérüket látogatják meg. Elegük van a tortúrából. Mi meg azért „akaszkodunk rájuk” mert ?k jobban értik az ausztrál angolt, s fordítják nekem európai angolra… Németül engem csak tanítottak.

Le a kalappal a Quantas el?tt, két óra múlva már repülünk Új-Zélandra. Nem úgy egy ausztrál határ?rn? el?tt, aki egetver? hisztit rendez a feleségemnek, mert a jegyét ugyan az útlevelébe tette, de nem a kép mellé. Ett?l aztán én is elfelejtek angolul, lássam, mit kezd velünk. Morog, mint egy bolhás kutya, de nincs mit tennie. Beteszi ? a jegyet a helyére. Közben kinyitom a telefonomat, melyet lezárva tartottam, mert tölt?dött le, s most érkezik meg a fiam sms-e, aki tanácsokat adott, hogy Frankfurtban ne hagyjuk magunkat, mert kell adniuk enni … Igaz, ? megjárta az ukránokkal. Csak azután adtak enniük, miután a fiam közölte velük, hogy ismeri a törvényeket, és bepereli ?ket. Azóta egy repül?gépnyi utas örök hálája üldözi egy életen keresztül. Nekünk ilyen problémánk nem volt…

Az viszont e hosszú utazás legkellemesebb, legfeledhetetlenebb élménye, hogy Sydneyben eljutottam egy TÁGAS, tiszta WC-be, meg tudok mosdani, fogat tudok mosni végre és a legfontosabb, ÁT-ÖL–TÖZ-NIIII!!!! Ugyanis már olyan szagom van, mint egy diplomás görénynek.

Wellingtonba érkezve a „biosecurity” (biobiztonság) alkalmazottainak a kezére kerülünk, mert étel van nálunk. Nem sokat foglalkozik a duty-freeben vásárolt csokival, se a magyar paprikával, de a „borÃ?Ÿ magic”-ot (korpacibere szárítva) már úgy nézi, mint a marslakókat. Nekem hirtelen nem jut eszembe a f?szer angol neve, jól körülírom (olyan izé amit az ételbe tesznek, hogy íze legyen…), végül hosszas fejcsóválás után elenged. Robi vár a reptéren, innen már zökken?mentesen megérkezünk, röpke 52 órányi utazás után.

Jajjj, vissza is kell utazni… S akkor is tél lesz Frankfurtban.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 698 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.