Bereczki Gizella - Libra : A JUSS

*

 

Szürke párák felhőzték a tájat. A busz vaksin botorkált egyik megállótól a másikig a kertváros utcáin. Este már kevesen tartottak a központba, az ülésekre egy-egy megrakott kosarakkal hazatérő nagyi látogató vagy bulizni induló fiatal huppant le, amikor az ajtók szuszogva bezárultak.

Az utolsó lehetőségnél a felszállók között ismerős szempár int felém.

— Van itt hely? Megengeded? — s választ sem várva mosolygósan fészkeli be magát a szomszédos ülőhelyre.

— Rozika! De rég nem utaztunk együtt. Hogy vagy? — örömködök a találkozástól.

— Mit is mondhatnék — szomorodik el —, anyukámnak segítettem száraztésztát készíteni.

Kérdőn nézek rá, tudom a folytatás nem marad el. A bájos, kerek arcon fájdalom suhan át, de mindez csak pillanatokig tart. Látszik, rendezi a fejében kavargó gondolatokat. Vár. Már ismerte a Rozikával történtek egyik változatát — a faluból kertvárossá avanzsálás semmit nem változtatott az ott élők gondolkodásán. A hírek jöttek-mentek, s attól függően változtatták tartalmukat —, hogy kinek a szájából, jó, avagy rosszindulaton átszűrve buktak ki.

— Biztos hallottad, hogy meghalt nyáron Sanyi.

Bólintok.

— Kiköltöztem a házból, vissza a sajátomba, a negyedikre. A lányomék háza épp felépült, így át tudták adni.

Szája széle megreszket, elharapja a szót.

— Nagyon sajnálom Rozika, ami történt. Mesélted, milyen boldogan éltetek. Meddig is?

— Három évig. Nem is reméltem, hogy ötvenhez közel még kapok három ilyen évet az élettől. Tudod, hisz beszéltünk, éveken át hiába keresgéltem, mindig félresikerültek a kapcsolataim. Nem jól választottam. A legtöbb csak kihasznált, még pénzeltem is egyiket, másikat. De ez az én hibám. Te ismerted Sanyit ugye?

— Közelről nem, csak hallomásból.

Minek részletezni, hogy a falu hírhedt szoknyavadásza lévén, mindent tudott róla.

A szép nőket és a jó kocsmai társaságot nagy előnyben részesítette fiatal korában. Helyes fekete legényként, nagy dumás hírében mindkét szenvedélyének gátlások nélkül hódolt, mindaddig, míg kardos édesanyja harminc éves kora körül rá nem rivallt:

— Te! Nekem ide többet egy nőt se merjél hozni, csak azt, amelyiket el is veszed. Nézz körül magadon fiam! Minden barátodnak családja, gyermeke van. Te meg, mint valami töketlen kutya kódorogsz.

E szavak olyannyira lelkébe gázoltak Kormosnak — így becézték —, hogy néhány hónap elteltével asszonyt vitt haza. Annak rendje és módja szerint feleségül vette, gyermekeket nemzett, takaros nagy házat épített – szorgalmas, ügyes mester hírében állt. Mikor aztán édesanyja keze és szava már a mennyei szószékről nem érte el – szabadon engedte nejét, a vagyont kettétéve új életet kezdett — illetve folytatta a régit. Fiait és lányát szerette, gondoskodott róluk, de a házaséletből örökre kiábrándult. A hirtelen választott asszonyka mellett, nagy mellein kívül, más „haszonérv” nem szólt — buta és magába forduló természetét hamar megunta.

Felesége eszét örökölte két fia, de szerencsére a lány épp oly cserfesre és szépre sikeredett, mint ő. Ennek ellenére egyformán segítette őket, bármikor szóltak, ugrott és kétkezi munkával vagy anyagilag mellettük állt.

— Tudom, több rosszat lehetett hallani róla, mint jót, de 60 éves korára teljesen megváltozott – zökkent vissza, szememben az igazságot kutatva. — Figyelmessége, kedvessége engem is meglepett. Hamar magához költöztetett, s olyan szerelemmel vett körül, mint egy kamasz – hirtelen elpirul.

Jobban megnéztem: alacsony, arányosan duci, szép bőrű, helyes nő. Ápolt, haja a legújabb fazon szerinti, öltözete is — nem hivalkodóan, de — követi a divatot.

Az egész lényéből árad a szeretet és gondoskodás — bármikor és bárhol futottunk össze — végigkérdezte a család minden tagját, és a válaszok is érdekelték.

— A gyerekei viszont nem szerettek. Pedig soha egy rossz szót nem szóltam rájuk, ha név- vagy születésnapjuk közeledett mindig rám bízta Sanyi az ajándékvásárlást, mert jó ötleteimmel nagy örömet szereztem nekik és az unokáknak.

— Akkor miért nem szívleltek?

— Ők úgy gondolták egy hatvan éves férfi üljön a fenekén, ne szórja a pénzt. Kiélte már magát. A szomszédaiktól visszahallottuk. Mindent megszóltak. Ha néha megnéztünk egy mozifilmet, ha kirándultunk itt, országon belül, még az is bántotta őket, ha valamelyik falubelitől meghallották, hogy a szupermarketben vásároltunk. Pedig tőlem feleslegesen féltették a jussukat. Nekem nem hiányzott semmi. A fizetésemből futotta, amire vágytam. Úgy jöttem el, ahogy odamentem. Összeszedtem a ruháimat és átadtam a kulcsokat. Nem bírtam tovább abban a házban maradni. Aznap délben még felhívott, hogy nagyon vár, babgulyást főz, hazafelé jövet vegyek egy üveg bort a vacsorához.

Lesüti a szemét.

— Borozgattunk olykor… de csak módjával. Nem bírta már az italt, meg az orvos ráparancsolt, ha élni akar még, felejtse el a pálinkát, esetleg egy kis bor… Mire három órakor hazaértem, már ott találtam a konyhában. Borzasztó látvány fogadott. Istenem! Mindent lerángatott, összetört üvegpoharak között, a hányadékában feküdt a földön… fel akart állni, elérni a telefont, hogy segítséget hívjon. Ha hamarabb hazaérek, talán még megmenthettem volna. Agyvérzést kapott, de nem halt meg azonnal — könnyeit nyeli —, a mentősök megállapították.

Elképzelem a jelenetet, megborzongok. Utastársam csendesen, megadóan fejezi be.

— A gyerekeit csak az érdekelte mit viszek magammal. Végigszaladtak a házon, leleltároztak, nem dugtam-e el valamit. Olyan megalázó.

Az átélt szégyentől még most is meggörnyed, zsebkendője után kutat. Aztán kiegyenesíti derekát, s mélyen a szemembe néz.

— Ami fontos, azt elhoztam, itt a szívemben — a feltörő sóhajtól megkönnyebbülten a tejszerű ködbe feledkezik tekintete.

— Ne haragudj! Nem akartam panaszkodni — eszmél fel.

— Nem haragszom. Én köszönöm, hogy beavattál ebbe a tragédiába. Ismerlek, nem kell semmit bizonygatnod. Őszinte részvétem.

 

Az autóbusz az utat tapogatva a lakásához ér. Leszáll. A bérházak ablakai közönyösen pislákolnak. Az utcai lámpák fényszigetek a sötétség mozdulatlan tavában. Rozikára gondolok. A boldogság befogadásának nincs korhatára.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.02.02. @ 11:41 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bereczki Gizella - Libra 82 Írás
Bereczki Gizella a nevem, Debrecen a legkedvesebb tartózkodási helyem. "Mindenevő" vagyok, ha irodalomról van szó. Magam is szivesen írogatok, főként hangulatok ihletnek meg. Hiszek Gárdonyi Géza szavaiban: "Minden műnek akkora az értéke, amekkora rezgést kelthet a szívekben."