„Világéletemben mindössze két helyen éreztem igazán otthonosan magam: a könyvtárban és a múzeumban. Valójában a kett? között nincs különbség, mindkett? templom, szentély, melyb?l kincset rabolni nemhogy nem b?n, de egyenesen kötelez? és kívánatos. Ilyen kincsek pedig számolatlan hemzsegnek id?ben és térben egyaránt e szentélyekben, persze ezt csak a beavatottak tudják. Beavatott pedig az, aki ismeri a szentély, a kávé és a cigaretta háromságát. ? képes érzékei által egyszerre energiát rabolni a tárgyakból, ismeretet az írásos hagyatékból, életesszenciát a jelenlév? emberi lélekkincsekb?l, élvezetet és életérzést a kávé zamatából és a dohány ízéb?l.
Ezek a szentélyek egyszerre ötvözik a temet?k, a meditációs termek, a tudományos laborok és szül?szobák hangulatát, mert valami mindig meghal bennük, valami megvilágosodik, megint valami pedig éppen megszületik, egy id?ben, egy helyen. E szentélyek csarnokaiban a múlt, a jelen és a jöv? egy olyan sajátos szintézise érhet? tetten, mely magasabbra emeli a jelenlév?k tudatszintjét. Itt mindig titkokra derül fény. Els?sorban az ember önmaga számára fedi fel itt titkait, de egyáltalán nem meglep? az sem, ha ennek tanúi vannak, vagy spontán örömérzetében megosztja azt mással is. Ugyanis, amikor valaki ráébred valamire, vagy bevall magának valamit, a lét is nyíltabbá, nyilvánvalóbbá, befogadhatóbbá válik számára, mely éppen embertársa alakjában vetül ki szíve lelki szemei elé, melyet meglátva elönti ?t a szenvedély vagy a szeretet. Megmagyarázni kell?en és illend?en ezt nem tudja, de e problémán hamar túl is lép, mivel a szeretet okánál sokkal lényegesebb számára maga a szeretet érzése. Hétköznapi mivoltában pedig ezt keveset tapasztalja. Léte általában véve zárt lét, a szeretet elhívására érzéketlen. Vágyik rá, de nem tudja, hogy érje azt utol. A szentélyekben ezen töprengenie nem kell, ott az önátadás önkéntelen megtörténik. Csupán éreznie szükséges.
Ahol egyszerre lüktet a történelem és az ember mindenkori szelleme, az gyakorlóhely. Egy életérzés gyakorlóhelye, melyb?l az id?k során hagyomány lett. Van, aki csak azért jár effajta szentélyekbe, hogy ezt az érzést, ezt a hagyományt újra és újra megélje. Az ilyen látogató azt figyeli, hogy hogyan hat a múlt a jelen képvisel?re. Miként olvadnak egybe a régi könyvek, vagy az antik kiállítási tárgyak szemlél?ikkel. Tanúja annak, hogy a jelenlét legy?zi az id?t, mivel ahol könyv és antikvitás együtt jelen van, abból a térb?l az id? egyszer?en kiszorul. A tanú mindeközben csak figyeli a többit, elvegyül közöttük, vagy észrevétlen bekuporodik egy sarokba és szemlél?dik. A figyelem által pedig részese lesz a hely atmoszférájának, ezzel együtt tanul, végs? soron pedig egyfajta eksztázist él át, olyat, amilyet máshol nem tapasztalhat. Ha teheti, ez alatt kávét szürcsöl és cigarettát szív. Éspedig tudja, hogy tehet-e ilyet vagy sem, mert az ilyen ember felkészült! Jól tudja, hogy mely szentély meglátogatása el?tt kell elnyomnia a bejárat el?tt cigarettáját, vagy, hogy ugyanide mely kávézó esik legközelebb, aminek ablakából azért már, ha csak kívülr?l is, de nyakon lehet csípni a szentélyb?l nyomokban kisz?r?d? atmoszférát. A szentélyekben tanút a lelkek néma, kifejezéstelen arcok és merev, lassan mozgó testek mögött meghúzódó tombolása vonzza. Mert itt a felszín alatt mindenki tombol, ha épp nézel?dik, akkor is, ha pedig netán diskurál valakivel, szintén. Elevenen ?rjöng benne a tettvágy és a tudásszomj.
Az ilyen atmoszférájú helyeken a kávé íze és a dohány füstje óhatatlanul is szerelembe esik egymással és kérlelhetetlen, vad szeretkezésbe kezd az ember szájában. Ezt klasszikus íróink, költ?ink, gondolkodóink, mesterink stb. nagyon jól tudták, akik olykor egy-egy gondolategység papírra vetése közben vagy helyett beleszürcsöltek italukba s hozzá, hacsak a hamutartó szélén pihen? cigarettavégb?l öml? füstöt is, de magukba szívták. A gomolygó cigarettafüst és a hozzáadott kávékorty ideális keveredési arányának már külön receptje van ilyen körökben. És kell is, hogy legyen, hiszen itt olyan rituáléról van szó, melynek célja a tudat felserkentése. A tudat ily módon történ? izgatása az ?szi, es?s napok hangulatával egybesz?ve szinte követhetetlen mérték? tudatszint emelkedést garantál. Ebben az állapotban pedig az is önkéntelen elkezd filozófiai és szakrális kérdésekkel foglalkozni, aki egyébként soha nem mutatott erre hajlamot. Rákérdez léte értelmére, az ember történetiségére, a faj múltjára stb. s szalvétákra, zsebkend?kre, jobb esetben határid?naplókba, vagy jegyzetfüzetekbe firkálva költemények kelnek életre, társasági körben pedig dialógusok bontakoznak ki, melyek által két lélek olyan közel kerülhet egymáshoz, amennyire máskor lehet, hogy sosem kerülne. Szellemük ilyenkor belefeledkezik a másikéba, s annak inspirációjára, általa megihletve kifakad. Kiszakadnak tehát bel?le olyan gondolattársítások, tudattartalmak, melyek hétköznapi magányában eszébe sem jutnának.
Külön bája van annak, mikor valaki az es?ben úgy kénytelen a zivatar el?l futva menekülni, hogy egyik kezében szükségszer?en elh?l? kávét szorongat, másikban pedig szép lassan kioltódó cigarettát morzsol, lépésenként igyekezve egyik végtagjával éppen a kávét, másikkal pedig a cigarettát emelni szájához azzal a céllal, hogy amit lehet, még hasznosítson ezekb?l. Ily módon rohanni egy könyvtár vagy egy múzeum bejárata felé az élet egyik legmegfoghatatlanabb élménye, f?leg, ha azt az ember másodmagával teszi.
Belépve egy szentélybe pedig rögtön a szerelem vár ránk. Nem véletlenül találkák népszer? színtere ez. Az ilyen helyeken férfi és n? könnyen egymásra talál, mert meglátják és meghallják egymást eredeti lényegükben. A csend, a rend, a megmunkált közeg, a szellemmel átitatott formavilágból áradó nyugalom melyet e helyek sugároznak egyfajta intimitást, és bens?séges hangulatot biztosítanak. A könyvtárakban és a múzeumokban valahogy mindenki szerelmes lesz valamibe. Ki a múltba, ki az elmúlásba, ki az újjászületésbe, ki a tudásba, ki a jelenbe, ki a szépségbe, ki pedig éppen mellette álló kedvesébe stb. Mivel e helyekbe beleköltözik valami olyan, melyb?l ezek a fogalmak elvitathatatlanul kiindulnak. Aki még nem volt szerelmes, javasolt, hogy ilyen helyekre járjon.
A szentélyekben az emberek mindig egyfajta módon ünnepelnek. Akármilyen küllemmel ide még a mai napig sem szokás betérni. Íratlan szabály, hogy ehhez az atmoszférához tartozik valamifajta fennkölt és mindenkit?l elvárt elegancia, ami cseppet sem puszta fennhéjázás, inkább az építkezni vágyó, méltóságteljes jellem attit?djének sajátos és vonzó kifejez?dése. Itt a n?k hölgyekké a férfiak pedig urakká n?nek. Ebbe a hangulatba pedig megtorlás nélkül betörni ma sem lehet. E méltóságteljes hangulathoz hozzájárul egyfajta sajátos illat, mely vagy a régi könyvekb?l, vagy az antik tárgyakból, vagy egyszer?en az ódon épületekb?l árad, nem tudni pontosan. De biztosan hozzájárul, mivel a múltat idézi, a múlt pedig valamiért mindig méltóságteljesen hat, mindig szebb, mint ami most van. Éppen ezért a lélek emlékezete is beindul, az emberen úrrá lesz a nosztalgikus, múltidéz? hangulat, mert az ember egyébként is szeret az esztétikum világába révedni, még akkor is, ha azt szubjektív ítél?képessége önkéntelen megszépíti s így tudhatja, hogy nem teljesen a valóságot észleli. A múltbéli és a távoli mindig szebb, mert már nem kell, vagy nem lehet kapcsolódnunk hozzá. A múlt egyben tehetetlen is, sorsán változtatni már nem képes, ezért az ember meg is sajnálja. Amit pedig az ember sajnál az mindig vonzó.
Én így látom az embert és a szentélyt, valamint a kettejük kapcsolatához f?z?d? kellékek viszonyrendszerét. Számomra percek, legfeljebb órák állnak rendelkezésre megtapasztalni az életet, ám igazán szerencsésnek mondhatom magam, mivel egészen halálom pillanatáig azt teszem, ami számomra a legkedvesebb és a legmesszemen?bb mértékig élvezetes. Csupán eszköz vagyok, de egy folyamat eleme, az érzék kielégítés része is, miközben van alkalmam tetszésem szerint kiismerni a folyamat egyéb résztvev?it. Egy olyan atmoszféra alkotóeleme vagyok, melyen nem fog az id?. Az általam nyújtott élvezetekhez hasonlót senki sem találhat ebben a világban. Min?ségem egyedi és megismételhetetlen. Akárhányszor vágyom csábítani, minden alkalommal változatlan élvezetben részesítem az arra vágyót…” – fejezte be t?n?dését a csészében g?zölg? kávé, miközben jóles? bizsergéssel töltötte el a testében feloldódó cukordarabka és a pólusait lassan átitató tej térnyerése. T?n?désében egész élete és az el?dök tapasztalata pergett le lelki szemei el?tt, miközben a csészét szorongató úriember a szája felé emelte. Lelkében már készült a nyelv, az íny, a fogak stb. legapróbb zugainak bejárására, hogy aztán a cigarettafüsttel való csókváltás után végleg a torok felé vegye útját, és a mélybe zuhanjon, ahonnét már nincs visszaút. Ismét csak kedélyesen és lelkesedéssel vágott neki eme kalandtúrájának, mert tudta, hogy nyel?cs?be jutását követ?en csak teste zuhan alá a mélybe, s szelleme egy újabb adag frissen lef?zött, g?zölg?, illatos kávéadagban ölt testet.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Szinay Balázs
