Már kisímúlt az arc, a biccent? izom merevsége még nem állt be. A szemhéját letakarták-e vagy lecsukódott?
Álla nem volt felkötve. Az egyik szemét, amellyel amúgy nem látott, csak a boncasztalon preparálják ki, így az arc sem lesz már olyan békés, mint a kórteremben, két órán keresztül, a leped? alatt.
Hagyni kell kih?lni, miel?tt a boncsegédek a jégre tennék.
Mintha igent mondott volna az életre, biccentett a fejével, ez volt utolsó ténykedése. A rémült betegek mesélték, ahogy a feje megmozdult.
Már egyébként is csendben volt. Id?nként morfium.
A betegek rémülete nem a betegtársukért való aggódásban gyökerezett.
A vég megrendít? lehet egy egészségesnek. Sajnálatot vált ki. A távozó iránt, a családja, a hátramaradottak iránt, akiknek kicsattanó egészsége néhány napra elszürkül. A temetésig.
Ha fekete ruhát veszel, szürkés reflexeket mutat az arc, a fehér ingt?l elsápad, elhalványodik. Mintha a vér a lábadba folyt volna le, amely még a talajon áll, míg a koporsó alatt üreg tátong. Gödör, sarkosra kivágva. Vorschriftos, szabályos mélységben, hogy a talajvíz, a humuszsavak, az agyagásványok munkájukat elvégezzék. És a talajlakó él?lények?
A koporsó ellenáll a földhányás roppant terhének. A földhányás lassan töpörödik, mint a földig hajló anyóka, akinek gerincét megroppantották az évek.
A betegek rémülete a saját állapotuknak szólt. Még paraván sem volt, a betegek, ahogy voltak, ki pongyolában, ki hálóingben a folyosón, mintha vágtáztak volna? De az orvos el?l nem lehet menekülni. Itt az orvos – a halál.
Nincs sürg?sségi hívás, nincs ment?, nincs m?t?, nincs n?vér, aki elvigye az ágytálat.
A magukról megfeledkezett betegek dohányoztak, kattogó öngyújtók jelezték a másodperceket, amelyekkel rohamosan rövidül az élet. Még, amikor mesélték is, tágra nyílt fekete szembogaruk, nem tör?dve a magas ablakokon beáramló nyári fénnyel, ügyet sem vetve az alig rezdül? levelek, mégis remeg? árnyékával.
Vagy a saját árnyékuk remegett, mint az éjféli kísértetbe botló földi vendég a folyosón. Ez nem skóciai kastély volt, ahol a véres testvérgyilkosságok, mint trónviszályok a történelemb?l visszajártak, hogy borzongjon az olvasó és emelkedjen a példányszám.
Itt kézzel foghatóan jelen volt a halál, személyesen, de hozzáérni csak a n?vér! Még a gyászoló is illet?d?en hátrah?köl, ha saját kezével emelte is meg a szemfödelet.
Pedig addigra a ténnyel teljesen tisztában van és a dörömböl? földdel, a zakatoló szív is megnyugszik. Zakatol? Ez akár valami mozgásra, helyváltoztatásra, haladásra utalna. A láb, mely futna – a h?l? test mell?l, mert tudatára ébred.
De itt a kórház steril b?zében, itt valami földöntúli kábulat vesz er?t az er?s, egészséges rokonokon, akik hiába jöttek látogatni.
Er?s izgalom vesz er?t a sorstársakon, van, aki a mellékhelyiségbe zárkózik, kétes eredménnyel. A zsigerek olykor megtréfálják, olykor meg elöntik, maradni, maradni! Az egyetlen biztos pont. Mindenesetre, a n?vér mire el?kerül, nemcsak a lecsupaszított, éhes ágyon cseréli a leped?t.
Valakinek eszébe jut papot hívni, taxival oda-vissza, amíg az ágyon fekszik, a lélek, amelyet még senki nem fogott a kezében, de van, mert érzi… A lélek a falak közt, a b?r és a csontok boltozatában? A bordák közt, a szív helyén, vagy az agyban, ahol feketére fagy a vér és víz…
Könnyben úszik a lélek, vagy közöttük van, akik körülállják. Szürkülnek az arcok, lehervad a kicsattanó egészség.
A folyosókon a fehér köpenyek közt, melyek, mint kísértetek éjféli árnyai, elsietnek, arra a kórteremre lehet?leg többé rá se nézve, ahol az eleven kudarcuk hever holtan. És még nézniük kellene két órán át, amíg habos fehéren fel nem húzzák a lyukas ágynem?t. Pedig nem érdemes, a kórházi ágy éhes, felfalja, akit ráfektetnek, hiába jajgat. A leped?t sodrony helyett deszka támasztja, a matracból rég kihullott… Mi is, mi most a protokoll? A szabályos lósz?r, afrik vagy m?anyagszivacs? Mindegy, összeroskad a generációk alatt, akik ide halni járnak.
Ma senki sem hiszi az osztályon, hogy itt valaha meg lehet gyógyulni! Ezért hát az is rágyújt, aki úgymond – az egészsége miatt – leszokott. Mert szembesült. Nincs tovább, nincs tovább.
Megh?mér?zik a holnapi halottat, betolják a vacsorát, érintetlen az éjjeliszekrényen még reggel is. Az új beteget a folyosóról bezavarná a n?vér.
De akkor a mosdatást el?bbre hozhatná, nem a váltás el?tti órában és reggel újra.
Csoszognak a papucsok, csattog a lerakott m?k?, feljött az már, alig valamelyik ül biztosan a helyén.
A lámpák égnek az ajtók felett, mint az örökmécs.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.03. @ 11:00 :: Radnai István