Csillag Endre : A sárkány

(felújítás)
Halkan zörrent a nádcsörmő, ahogy Ferkó kihúzta lapos ladikját a Patkós-ér egyik kanyarulatában a szárazulatra. Récék ijedt hápogással feszültek a Nagyvárad felől fúvó, késő szeptemberi, szokatlanul erős és hűvösöcske szélnek. A költöző vízimadarak némelyike még itt halászgatott, de már sokuk elindult szokásos égi útján Dél felé. Ferkó jó negyvenes öreglegény volt, amolyan világ vándora, vízi-ember. Ismerte a Nagy- és Kissárét minden zegét-zugát. Otthontalan csavargó, afféle garabonciás hírében állott. Mindig ott volt az otthona, ahol éppen ráesteledett. Most Csökmő alá sodorta a jó vagy a rossz sorsa, no meg az éhség, mert minden vízi tudománya ellenére, ma semmi sem akadt a horgára, ami a fogára való lett volna.

Ferkó egy sűrűlombú, alacsony fűzfához kötözte csónakját, aminek a lombja úgy csattogott az irdatlan nagy szélben, mint a karikás ostor csapója.

 

– Ne te ne! – mondta Ferkó – még magával ránt ez a fergeteg. 

 

Közben az eső is csapkodni kezdett. Csak úgy magának beszélt, megszokásból, de a fejében terveket szövögetett. A ladik orrából elővett egy nagyobbacska vászonfazekat, aminek a szája vászonnal volt lekötve, nehogy a nadályok kimásszanak belőle. Ezeket pedig el akarta adni, hogy valami élelemhez jusson. Most azonban azonmód visszaöntötte azokat a közeli nádrengeteg zölden csapkodó vizébe. A nádas harsogva süvített, úgy hullámzott a szél ostorcsapásai alatt, mint egy élőlény vonagló háta.

 

Kenderkócból font durva kötőléket vett elő Ferkó a szeredásából és az alacsony törzsű fűzek közé lépett, amelyekből itt, az ér partján, állt egy kisebb erdőnyi. Úgy térült-fordult, hogy sem ő, sem tevékenysége ne lehessen látható az őgyelgő emberek számára, ha jönni találtak volna a falu felől, az ér partján vezető, keskeny és kanyargós, tocsogókkal tarkított ösvényen. A drótozott fazekat akként kötözte fel egy ágvillába, hogy annak a szájába istenesen belefújhasson a szél. Addig-addig igazgatta a fazék száját, hogy a fazék rettenetes hangon bőgni kezdett, mint egy megsebzett mesebeli szörny. Ahogy a szél hajlítgatta a fűz ágait, a fazék hol magasabb, hol mélyebb, üvöltő hangot hallatott. Ferkó elégedetten dörzsölte össze két tenyerét, mert a szél a hangokat – ahogy számított – éppen a falu felé hajtotta. Kikapkodott a ladikból két összetekert zsákot, amiket zsinegjeiknél fogva felcsapott a vállára. A keskeny nádfolyosón elindult a falu felé. Nem sietett, mert várta a jótékony sötétedést, ami ilyenkor ősszel, pláne felleges időben, hírtelen ráborult a tájra. Így is hamarost elérte a faluszéli házakat. A kutyák vadul ugattak a vándorra, de az mormogott valamit toportyán nyelven, és az ebek meghunyászkodva loholtak a házak mögé, farkukat behúzva.

 

Ferkó bekopogott a tenyérnyi ablakon, ami mögött pisla mécses kojtorgott álmosan, unta az állandó szolgálatot, és miden áron el szeretett volna már aludni. Alacsony, idősebb, nagy bajuszú, kopasz ember jött ki a szalmatetős házból és ijedten nézett a váratlan látogatóra, aki a következőkkel fordult hozzá:

 

– Aggyík az Isten szebb estéket, bátyám, mert kegyetlen nagy sárkányt láttam közeledni a Patkós-ér felől! Hallja-é, kend, miként ordít?! – Az öreg fülelt. Valóban az ér felől a soha sem hallott hangok, mintha közeledtek volna.

 

– Hallom hát. Nem vónék még siket, noha Siket Vargának hínak.

 

– Hát ha hajja kend, akkor egyet se tétovázzon, hanem serkentse a szomszédjában az embereket, hogy kihúzhassuk azt a bestiát az ér fenekén lévő barlangjábúl. De jól vigyázzík ám, kend! Fehércseléd nem jöhet egy nyíllövésnél közelébb a sárkányhoz, mert az legelőttebb is a hajadon lyányokat ragadja el. Az öregje meg azír ne gyüjjön, mert még magára ismerne a sárkány, oszt akkor meg mindenkit felfalna mirgibe. Én is megyek riasztani az embereket. Meg osztán kötelet is hozzon minden ember magával! – Avval Csuba Ferenc sarkon fordult, mert ű vót az, a garbonciás csavargó, és faképnél hagyta a félelemtől rettegő öreget.

 

Mondanom sem kell, az üvöltéssel együtt futótűzként terjedt el a faluban a rettenetes sárkány híre. Össze is sereglett a falu apraja, nagyja erős kötelekkel felszerelkezve, hogy majd kihúznák a sárkányt az odújából, ahogy azt Csuba Ferenc meghagyta vót. Kihúznák, de ki kösse a farkára a sárkánynak a kötelet?! Vállalkozó nem akadt. Mindenki csak sápadozott a gyéren világító, csaknem kialvó fáklyák fényénél. Ekkor előállt Csuba Ferkó, hogy ő megmentené a falut, persze nem ingyen, ha felfogadnák. Azonmód megegyeztek egy féloldalnyi szalonnában, két akó borban, meg némi kézpénzben. Közben a förgeteggel versenyt üvöltött a sárkány. Ekkor Ferkó imígyen fordult a berezelt csökmeiekhez:

 

– Én mostan bemék a fűzesbe. Valahogy rásikerítem az összecsomózott kötelet a beste lílek nyakra, s ha nagyon okádná a tüzet, akkor a farkára. Mihelyt kiátok, kentek húzzák ám a kötelet betyármiskásan, különben még éngem is elviszen az a bestia!

 

Az emberek fogadkoztak, minden úgy lesz, ahogy Ferkó rendelte, csak az a fránya fíreg el ne emíssze az egész falut. A ravasz Ferkó magával húzva az összetoldozott kötelet, nagy ijedelmet mímelve, befarolt a fűzfák sűrűjébe. Ott többször átkanyarítván a kötelet a legtermetesebb fűz tövén megkötötte azt, és elkiáltotta magát:

 

– Mán most húzhatják, kentek!! – azzal, némi kerülő úton beosont a faluba, a zsákjait jól megrakta minden földi jóval: sódarral, kolbásszal, füstölt szalonnával. Még némi itóka is akadt némely kamarában. Azzal visszalopakodott a csónakjához, ami nem látszott a közben beállt éjszakában, és nyugodtan berakta szerzeményét. Majd előjött nagyon fáradtan, sárosan, tépett gatyában, megpörkölődött, kormos bajusszal, mintha a sárkánnyal vívott harcban rongyolódott volna le ennyire. Megesett a szíve a csökmeiken, akik már csaknem kihúzták a Patkós legöregebb fűzfáját, és ekként szólt hozzájuk fennhangon, de úgy, hogy az asszonyok ne hallhassák:

 

– Jó emberek. Ez a sárkány már fulladozik. Mán most elegendő lészen, ha csak azok az emberek húzzák tovább, akik még nem háltak a más asszonyával!

 

Csak Jenei Sándor maradt, meg a komája, akik fáradhatatlanul tovább húzták a sárkányt. Csuba Feri pedig, miután jól lóvá tette a csökmői embereket, vígan elevezett Komádi irányában.

 

A hazatérő népség észlelte aztán a turpisságot, hogyan bolondította el a hírhedt Csuba Ferenc az egész falut.

 

 

 

Így volt-e vagy sem, nem tudom, de azt igen, hogy az én elmondásom a leghihetőbb, mert nekem Csuba Ferenc egyenes ági leszármazottja mondta el a történetet. Még azt a drótozott kantaderekat is megmutatta, amiből hajdanán a sárkány üvöltött volt.

 

 

Nincs ötven, hatvan éve sem, amikor Csökmő tisztes lakói még vasvillát ragadtak, ha valami jöttment említést mert tenni a sárkányos esetről.

 

Ma a csökmői faluházban egészalakos falfestmény ábrázolja néhai Csuba Ferencet, akinek a jóvoltából 1991 óta vendégváró, sárkányhúzó napokat rendeznek Csökmőn, Bihar határán. És még valami. Azon a helyen, ahol hajdanán a Patkós-ér a legmélyebben futott, most szelíd pecázó tó hullámzik. Ezt a tavat – számomra érthetetlen módon – Patkós tónak hívják, amiből akkora törpeharcsákat lehet kihúzni, mint egy sárkány. Aki nem hiszi, járjon utána.

 

Jó pecázást.

Legutóbbi módosítás: 2011.02.01. @ 15:11 :: Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 161 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.