Már ötven éve élnek együtt,
A két agg, s öreg
De még mindig fogják egymás kezét,
S, egyik sem kesereg!
Már ötven éve múlatják,
Együtt a perceket
Már ötven éve köti össze,
?ket a szeretet!
Már ötven éve, minden nyáron,
Vesznek egy csomag fügét
S a parkba kiülve, (hogy kívánom!)
Majszolják e csemegét!
Már ötven éve viszi ágyba,
Prisoner a feketét!
S ez ideje várja ágyba,
Lady Breath a kedvesét!
Ötven év! Nagy id?!
S mily sok gyönyör? éj!
Átvirrasztott éjszakák,
Álom, és szenvedély!
Ötven év! S az évek,
Úgy röpültek el,
Telve voltak boldogsággal,
S nem cserélnék senkivel!
István, mint egy mese, de sajnos nem sikerült túl lépned ezen.
Nem lett az a vers, ami miatt újra olvasnám.
Már az elején:
A két agg, s öreg ——–az agg jelentése öreg, az öreg jelentése agg —- felesleges szóismétlés
Nem értem miért használsz felkiáltójelet minden versszakod végén.
A felkiáltójel általában a mondat végén állva – felkiáltás, felszólítás, óhajtás, kívánság, vágy, parancs, tiltás, kérés jelölésére szolgál a kijelentéssel (állítással) és kérdéssel szemben. Viszont ehhez a szöveg „környezetének” is így kell viselkednie, vagy kapcsolódnia.
Néhol, ahhoz, hogy a rímeknek megfelelj, direkte keresel töltelékszavakat, melyek a vers hangulatát nem emelik. Nem csak a vers szabályait kell betartani – rímek, szótagszámok, ritmus -, hanem érthet?séget, a hangulat ívét megtartva.
A végére érve nem értem az ugrást. Végig róluk írsz, de az utolsó sorban átugrasz önmagadhoz.
Amit eddig érteni véltem, az utolsó soroddal szétbontod. Sajnos.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.01. @ 15:23 :: Simor István