Seres László : Alkonyősz

Lilára sárgult

a tűzpiros őszi táj

mézarany levelein

permeteg rozsda

tejszínű köd szitál

 

Aromás bort iszunk

rubinvöröset

vérbőn zamatozót

s tagadjuk

hogy örök az elmúlás

 

Haldoklik a fény

elnyílt az alkony is

árnyat vet ránk

bársonyos bús barnát

és lebeg és táncol

a nyírkéreg fehér

sötét terhe

a házgerinc felett

elúszik felhőteste

 eldőlve hosszan

a nászi ágyon

 

Valaki elment

harang szól

mintha visszahívnák

mennyei ájtatosság

arcunkon az este

csend sűrűl

tajtékot vet a szél

pirosra marta

hamvaszöld ajka

csókodat a számon

mikor elmentél

 

Így fut el a Nap

kemencemelegek

mélysége várja

kivillan csillagbokája

csorbult lombok alól

fátylat ereszt a félhomály

s beleroppan a Föld

 

Még látom

hogy köti színezüst álmát

kripta-bolt alatt

emésztő lángból

felhők szőttesén az éj

mikor ölembe hull

karján a vérszínű

Holddal

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Seres László
Szerző Seres László 599 Írás
A versekért érzett rajongásomat megőriztem örök szerelemként gyermekkorom óta, végig kísért életutamon. Írogattam magamnak, s szűkebb környezetemnek verseket leginkább, és sokat olvastam. Aztán az élet eltérített más irányokba. Hivatásos katonatisztként szolgáltam Gyömrőn, Sárbogárdon, Nagytarcsán. Személyügyi vezetőként a legkülönfélébb emberi sorsokkal találkoztam, humán beállítottságom hasznomra vált ezekben az években a róluk való gondoskodás felvállalásában. Ma nyugdíjasként újra az irodalom, a költészet tölti be az életemet. A gondolatok, szavak szerény formálójaként így adok életjelet magamról a világnak.