1.
Budapest, Nyugati pályaudvar felé
Gyakran zötyögök ily ócska, kopott vagonban,
mely komoran e szürke városba lépked.
Rám néz egy fal, szemétb?l is nagy halom van
lábain, melyet moha és zöld penész lep.
Lassan a mozdonytüd? is halkabban horkan,
a kerület freskóin az alkony fényt vet.
Koszos bádogtet?n ül a Nap elhagyottan,
izzik rajta, áttörni a hitvány vértet.
Vértjét a lapulónak, a komisz sötétnek,
Hol bánatos vonatom fáradtan hajt térdet,
Kiszállván, a hamuíz? lég óva int.
A peron porában vad szitkokat hallani,
Háborognak az állam zsákmányállatai,
mégis itten a Mennynek egy falatja ring.
2.
A Nyugati pályaudvaron b?nösök közt b?nömön merengtem…
Egykor még gyermeki szívvel hittem az Úrban
és igaz beszéddel kerestem üdvömet.
Igazamért vertek, így hazudni tanultam,
Ma szégyen ül lelkemen, bánom b?nömet.
Óh, pedig kértem én annyi repül? követ,
Testembe tépni, felszakítani ujjam!
Ma már tudom, körültem a gyülevész tömeg
vállán is ily kemény, rettenetes súly van.
A szél úgy alszik az utcán, mint bennem a kín.
Vörös máglyák motoznak egy felh? habjain,
mint rákoktól hemzseg? déli szigeten.
Végignézek a labirintszer? városon,
Melyen egy részeg villamos lomhán átoson,
S töprengek gyermeklelk?, régi szívemen.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.28. @ 12:22 :: Kapus Attila
