Kőmüves Klára : Károlytól pókig

 

 

 

 

 

Hogy én mennyire szerencsés vagyok!! Legalább annyira vagyok az, mint a legtöbb ember e Földön! Kisfiúnak sejthettek szüleim születésemig. Szép férfinevet kaptam volna; Károly. Gyermekkorom elnevezésű emlékpolcomról még ma is gyakran szedegetek szavakat, mondatokat, képeket.

Legmaradandóbb montázsom az édesapám háta mögötti kuckóm Trabantunkban, melyből tágra nyílt szemekkel figyeltem a falu határában található dombok legelésző szarvasmarháit. Édesapám akkor még mókásnak vélt mondatai mostanra univerzumnyi bölcseletté alakultak magamban. Na, persze, nem magam bölcsültem azon mondatok által, inkább csak ismét felfedeztem az egyszerű mondatokban rejlő tiszta igazságot.

Így szólt hozzám: Látod, Károly? Ha tehén volnál – most itt legelnél!

Jaj, mekkorákat kacagtam ezen a mondaton, amit ki tudja hányszor hallhattam, hiszen mindig elhangzott valahányszor arra mentünk.

 

Szeretem a rendet. Nem érdekel, hogy évek óta nincs kifestve a házikóm kívülről. Bent (aránylag) minden tiszta és szép. Nem sok embert engedek be a házba, de, akit beengedek, abból valamit már mindig bent is tartok. Hasonlatos ez önmagamhoz. Nem, vagy csak ritkán foglalkozom azzal, hogy miként festek külsőségeimben. Bent viszont folyamatosan takarítok. A házamban mindig van mit javítgatnom, szépítgetnem, ahogyan magamban is. Nagy szerencse, hogy míg a házam szépítgetése nagyban függ anyagi helyzetemtől, önmagam belső tisztogatásának nincs semmiféle anyagi vonzata.

Néha magam is elfelejtem, hogy sokkal fontosabb az a benti én, mint az a kívülről mások által mutogatott ő. Felfedezni azt, hogy a szép gondolatok és a belső harmóniám kialakítása ingyenes ebben a piszkosul anyagias világban, hatalmas kincs számomra. Amikor „megdobnak kővel és visszadobok kenyérrel” esete úgy volna jó, ha minden ember számára akkora örömöt hozna, mint azt hoz az én esetemben alkalmanként.

Oh, persze mind tudjuk, a másvilágba éppen úgy térünk majd, mint jöttünk ide – nincstelen.

 

A régi Károly, tehát a mai én, végtelenül boldog már önmagában azért is, amiért nem szarvasmarhának született. Az életem sokkal mozgalmasabb a marhalétnél. Nagy szerencse, hogy nem lettem lajhár, és hogy emberként végtagokkal születtem. Szerencse, hogy nem magról ültettek, azaz nem lettem növény, amiben ugyan gyönyörködnek az emberek… vagy talán éppen ezért, itt van még egy kész szerencse, nem vagyok vázába való. Gáztűzhely feletti csempe sem vagyok, aki arra szorulna, hogy néha letisztogassák róla a ráfröccsent zsírokat. Mégis, amit az egyik legnagyobb szerencséim között tartok számon; nem lettem pók.

A pókoktól mindig féltem gyermekkoromban. Gyermekkorom akkor szerencsétlennek elkönyvelt helyzete miszerint kinti pottyantós illemhellyel rendelkeztünk, végül jókora szerencsémmé alakult. Kaszáspókok otthona volt a mi földi-alkalmankénti „nyughelyünk”.

Már nem emlékszem, hogy hány éves lehettem, amikor félelmek nélkül sikerült megközelítenem e szükségszerű fatákolmányt, de… s habár dátumozatlanul, a képek fel-felderengenek.

Hatalmas haladásnak könyveltem el azt, amikor egy-egy kaszáspókot megérintettem. Olyankor mindig őrült mozgásba kezdtek. Felismertem: félnek tőlem. Aztán a biztonság kedvéért kitéptem egy-egy lábukat. Még nem tudtam, hogy ez már kegyetlenkedés, csak az járt a fejemben; ha nincs lábuk, nem tudnak megközelíteni. Állatvédők előtt azzal védtem volna magam: Mindezt pusztán önvédelmi szempontokat figyelembe véve követtem el. És valóban így is éreztem. Csak valamivel később jött az a gondolat, mi lenne, ha valami óriás kitépné a karjaimat, lábaimat testemből. Itt született meg az első egyenlőségjel a halállal.

Még sorolhatnám akkori felfedezéseim mozzanatait, de…

Ma már seprű segítségével távolítom el ezeket a pici lényeket a házikómból, elvétve üvegpohárba terelgetve tessékelem ki őket a szabadba és végtelenül örülök annak, hogy nem születtem póknak, mert az emberek többsége éppen úgy csapkodja őket, mintha teremtésüknek  részesei lettek volna, s ezen megfontolásból még azt is megszabhatnák, hogy ezen lények számára mikor jön el az utolsó pillanat.

Milyen érdekes éppen ezen esetben – Kaszáspókok kaszása maga az ember, a nagy, fenséges gondolkodó.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kőmüves Klára
Szerző Kőmüves Klára 631 Írás
Később talán hosszabban bemutatkozom, most csak annyit; vidéki vagyok és főleg a verseket szeretem (olvasni ...és írni is :))