József Attila: Nagyon fáj – Latinovits Zoltán
http://www.youtube.com/watch?v=-iNMHgNNtEk
Latinovits Zoltán (Budapest, 1931. szeptember 9. – Balatonszemes, 1976. június 4.): magyar színész. A „színészkirály”.
„Tört fény? kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virágszirmokkal, ördögfintorral, gömböly? boszorkánykavicsokkal. Felh?k, napok, csillagok szikráinak barlanghomályos rajzát hurcoltam magammal, elkezdett kanyaros vonalakat, kis görcsös köröket, befejezetlen görbéket.”
1931. szeptember 9-én, Budapesten született, saját bevallása szerint nagyapja, Gundel Károly éttermében, „éppen Krúdy Gyula bácsi asztala fölött”. Édesapja Latinovits Oszkár földbirtokos, édesanyja Gundel Katalin. Az édesapa gyermeke születése után nem sokkal elhagyta a családot, ami élete végéig fájdalommal töltötte el Latinovitsot. A gyermek Latinovits mindössze néhány alkalommal látta az apját és ezek a találkozások is rendre kínosan sikeredtek. Édesanyja 1941-ben férjhez ment Frenreisz István orvoshoz, akit?l még két gyermeke született: István (1942), aki Bujtor István néven színész, és Károly (1946), aki Frenreisz Károly néven zenész lett. A konyham?vész Gundel unokájaként a tizenhárom nagybácsi, a gyermeklélek számára csodás-misztikus állatkert, és a nevezetes étterem alkotta hangulatos légkörben nevelkedett.
Hatévesen iratkozott be a Damjanich utcai elemi iskolába, majd 1949-ben érettségizett a budapesti Szent Imre Gimnáziumban. 1952-ig „bizonyos koráramlat” folytán asztalos tanonc, majd hídépít? munkás lesz, de hamarosan beiratkozik a Budapesti M?szaki Egyetemre, és 1956-ban építészmérnöki diplomát szerez. Mindeközben 1951-t?l már NBI-es (tartalék) játékos a Haladás SE kosárlabdacsapatában, ezenkívül nagyon jó vitorlásversenyz?. Az egyetemi évek alatt is folyamatosan szaval, Lehotay Árpád és Galamb Sándor tanítványaként, valamint tbk. a MÁVAG színjátszó csoportjának tagjaként ismerkedik a színészmesterség fortélyaival, s mint kés?bb bevallja: igencsak nehezen ment neki. 1956-ban mégis szerz?dtetik Debrecenbe segédszínésznek, és már Márkus László mellett dolgozhat. A Csokonai Színházban Molnár Ferenc: Játék a kastélyban cím? darabjával kezdi munkásságát.
Budapesten 1962-ben a Vígszínház színpadán debütált, Molnár Ferenc Játék a Kastélyban cím? vígjátékában. 1966-1968 között a Thália Színház tagja volt, majd 1969-1971-ig újra a Vígszínházhoz szerz?dött. Ezután a f?városban gyakorlatilag bojkottra ítélték, 1971 ?szét?l a veszprémi Pet?fi Színháznál dolgozott. Itt teljesülhetett a nagy álom: Németh László Gy?zelem cím? színm?vével és Gorkij Kispolgárok-jával rendez?ként is bemutatkozhatott. Mindkét m? színpadra állítása a magyar színházi élet jelent?s eseménye volt. Utolsó f?városi fellépésére az Operettszínház kérte fel: a címszerepet játszotta Békeffi István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak cím? zenés játékában. Mindössze kilenc el?adásra futotta az erejéb?l, betegsége miatt nem vállalhatta tovább.
Legemlékezetesebb színpadi szerepei: Rómeó (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Cipolla (Thomas Mann: Mario és a varázsló), a fest? (Arthur Miller: Közjáték Vichyben) az ?rnagy (Örkény István: Tóték). Filmezni 1959-ben kezdett, ötvennél több filmszerepe közül kiemelkedik Bükky százados (Hideg napok, 1966), az író és másik énje (Utazás a koponyám körül, 1970, Karinthy Frigyes alakjának megformálásáért a San Sebastian-i filmfesztiválon a legjobb férfialakítás díját kapta). A Tóték megfilmesített változatában is õ játszotta az ?rnagyot (Isten hozta ?rnagy úr, 1969). Huszárik Zoltán rendezésében 1971-ben készült a Szindbád, a magyar filmtörténet egyik legnagyobb szakmai és közönségsikere. Latinovits kiváló volt Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula verseinek el?adójaként is. Utolsó rádiófelvételén, 1976. június 3-án a Rákóczi induló cím? dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget cím? versét mondta el.
1976. június 4-én a balatonszemesi vasúti átjáróban veszítette életét, máig vitatott, hogy öngyilkossági szándék, vagy véletlen baleset következtében, Szigethy Gábor Anatómiai vázlat – c. értekezése az öngyilkosságot veszi ténynek.
Pilinszky János: In memoriam Latinovits Zoltán
„Kellene írni egy olyan darabot, ami csupa kérdésb?l állna. Vagy olyat, amiben csak kopogtatnának. Az elsõ fölvonásban csupa kisgyerek kopogtatna, a másodikban csupa aggastyán. A harmadik fölvonásban a szín üres lenne, és most a csukott ajtókat bentrõl kifele döngetnék.”
(1976)
Már 3 éves kora óta szavalt, majd az egyetem évei alatt folyamatosan mondott verset. Színészként a magyar el?adó-m?vészet talán legnagyobb alakjává vált. Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezs? és más költ?k verseinek ihletett el?adójaként összetéveszthetetlen, fülsimogató baritonján senki máshoz sem fogható m?vészi elevenséggel élte meg a magyar sors minden aspektusát.
„Gondolatom az, hogy az el?adóm?vésznek magát a költ?t kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a költ?t kell életre keltenie úgy, ahogy ? a költ?t a m? els? élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli.”
Újfajta látásmódjával szakított az egyoldalú, távolságtartó versmondói stílussal, és ezerárnyalatú, hajlékony el?adó-m?vészetével h? folytatója lett Ascher Oszkár és Egressy Gábor versmondói munkásságának. Szavalatainak hangulata, cseng?-bongó rímei el?re kimunkált hangsúlyozással és artikulációval párosultak.
Egyre gyorsabban röpülnek az évek, és egyre nehezebb verssé lenni.
Mert hiszen mindebbõl az következik; aki verset mond, annak költõvé kell növekednie. Azzá kell lennie, hogy eljátszhassa a költõ szerepét, elmondhassa a verset. Eleinte segít a fiatalság, a frissesség, a rügyfakasztó ambíció, de mikor már a virágból gyümölcs lesz, a mag terebélyes fává terpeszkedik, nehéz a gyökérig menni, a költõ csodáját megidézni. Megélni.
Pedig egy verset jól elmondani, akárcsak a szavakat nem szépen, de jól ejteni, tehát igazul, ízesen, hitelesen, hittel, áttételesen, pontosan és határozottan; magamból kiszakadni, a hallgatóságba belezuhanni: a választottak megkönnyebbülése.
Kivételes öröm. Mintha az ember a világ egy kis pontján rendet csinálna.
Latinovits Zoltán, 1970
Kedves Latinovits Zoltán,
engedje meg, hogy ilyen egyszer?en szólítsam, hiszen köztudomásúvá vált, hogy b?nöz? társammá lett a Ló és a Madarak ügyében. Olyan szépen hajtotta végre feladatát, hogy beszélnek róla az emberek, és sokáig emlékeznek majd rá. Akadt ugyan olyan hallgatója is, aki fájlalta, hogy „nem kívülr?l” szavalta a verset. Az ilyenek nem vették még észre, hogy Ön nem verset szavalt, hanem egy költeményt mondott el úgy, hogy az egész szinte láthatóvá vált, a kell?leg érzékeny emberek számára. Meggy?z?désem, hogy általában a versszavalásnak befellegzett. Az a tény, hogy olvasva mondta a szöveget, felmentette Önt a gyakorta torzulásba vesz? arcjátéktól és a színészi gesztikulálástól. Más szóval a magyarázó értelmezést?l. Sajnos, ez az el?adási mód nálunk még nagyon ritkán fordul el?, versszavalóink valahova az évtizedek el?tti Nemzeti Színház deklamáló modorába esnek vissza. Azt akarom mondani, örömmel hallgattam a produkciót és azonosultam vele.
Ha úgy gondolja, hogy alkalomadtán érdemes lenne összeülni beszélgetni, szívesen látnám nálunk vendégül. Ha kedve és ideje lesz a találkozáshoz, kérem, telefonáljon, és megbeszéljük az id?pontot.
Addig is fogadja szívélyes üdvözletemet.
Budapest, 1967. IV. 1.”
(Kassák Lajos)
Összeférhetetlennek, „rendszerellenesnek” tartották egyéni véleménye, meg nem alkuvó életszemlélete, nehéz természete miatt. Mindenkinek az igazat mondta, ha néha kíméletlenül és túlzottan szigorúan is, de mindenképpen találóan és bátran. Alkatából kifolyólag élete utolsó éveiben alig kapott szerepeket, és folytonos zaklatásoknak volt kitéve. Latinovits azonban – a néha-néha felbukkanó, de mindenképpen pejoratív ítéletekkel ellentétben – nem volt botrányh?s, csupán tudatos, felel?sségteljes m?vész, aki színészi érzékenysége, kompromisszumoktól való irtózása folytán került összet?zésbe „ellenfeleivel.” Ellenkez?leg: az örök idealisták és meg nem alkuvók nagy családjának tagja volt. Alázatos, nem csak a színpadon becsületes, elvh? ember, aki életérzéssé merte és kívánta artikulálni a korabeli színházi és politikai viszonyok ellen meggy?z?désb?l lázadó ember (jobbító szándékú) haragját.
Latinovits Zoltán Balatonszemesen mid?n kés? délután sétált, a megérkez? személyvonat kerekei halálra gázolták. Halálát – a médiában megjelent szenzációhajhász cikksorozatok álközleményeit cáfolandó – baleset okozta, amint azt igen nyomós bizonyítékok is alátámaszthatják. Halála után Pilinszky János, Illyés Gyula, Örkény István és a magyar irodalom számos jeles alakja búcsúztatta. Illyés Gyula Búcsú L.Z.-tól c. expresszionista versében emlékezik a magyar nemzet színészóriására. A hatvanas években Latinovits igazi ikercsillagra lelt Ruttkai Éva személyében. Regényesen nagy, szenvedélyes szerelmük számos, közös filmalkotásukba és színházi produkciójukba átviharzott.
Ruttkai Éva:
„…a házuktól a Balatonhoz a síneken keresztül vezet az út. Egy kerepl?n kell keresztülmenni. Közel van az állomáshoz, itt mindig lassít a vonat, gyerekkorában, többször elmesélte, mindig itt várták a járatot, a lassításkor felugrottak, és úgy mentek el az állomásig, ha arra volt dolguk. Ahogy én rekonstruálom az esetet: eljött otthonról, sétálni indult a Balaton felé. És akkor jött egy vonat, lassított, benne felsejlett valami gyerekkori emlék, benne volt az a bizonyos gyógyszer, amit?l fel volt pörögve, nem érezte a veszélyt, képessége korlátait, és úgy, mint évtizedekkel korábban, megpróbált felugrani rá… és elvétette az ugrást… Hisz nem is elöl, hanem a harmadik vagy negyedik kocsi gázolta el. Nem a mozdony. Talán ez azt bizonyítja, hogy ugrani akart. Nem tudom…”
Ruttkai Éva soha nem hitte el, hogy Latinovits Zoltán öngyilkos lett.
Illyés Gyula
Búcsú L. Z.-tól
Rendjén úgy lett volna, hogy amikor
szembe szöktél, düh-köpésként, a vonatnak:
az hátrál meg. A b?n! Az: a konok vak
világ fröccsen szét: a pokol!
S nem ami lett. Hogy a sakál dalol
s a pacsírták vonítnak.
S fölkél a nap vad ragyogással ismét
magyarázva (nekünk megalkuvóknak):
mért nem lett, nem is lehetett segítség.
S a tegnap az úr, nem a holnap!
Egész életében e méltatlan sorssal szemben a „szeretetre érdemesség” bizonyítási kényszere f?tötte.
Sok vetélytársa, irigye volt, akik ott próbálták kikezdeni, ahol lehetett és ahol abban az id?szakban szokás volt. Ruttkai Évával való együttléte mellett, egyszer azt mondta: „az összes díjamat, szerepet és sikeremet elcserélném két kisgyerekre”.
Ezt nem adta meg neki a sors. Élete vége felé még Bagó nev? pulikutyájában találhatott barátot, és halála után hirtelenül sok-sok „barátja”, noha életében tehetetlen volt a politikai köntösbe bújtatott vagy egyéb módon álságos rágalmazássokkal szemben, melyek gyakran érték.
„Szerte e hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget: nem tudják, mit jelent „magyar”, olyan értelemben, ahogyan Ady ejtette, ahogyan Petõfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta. Nem tudják, nem értik, és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem „modern” úgy érteni, ahogyan értenék.”
Latinovits Zoltán, 1976
.
Latinovits Zoltán családja és testvérei véleménye szerint Molnár Gál Péter színikritikus jelentései – aki III./3-as ügynökként megfigyelte Latinovitsot – hozzájárulhattak a színész halálához. Molnár G. Péter ezeket a vádakat, miközben Latinovitsról szóló könyvét dedikálta, „marhaságnak” nevezte. Korábban ? jelentette ki: „csak önmaga lelkiismeretével kell elszámolnia, a 90 besúgott színésszel szemben nem”. A Latinovits és Gundel család tagjai mélységesen felháborodtak e nyilatkozaton.
Nagy László
Gyászom a Színészkirályért
Megfojtom a heroldokat,
kik halálodtól hízva gurulnak,
vért gurguláznak,
lerakom mind a gyalázatosat
küszöbére a gyalázat urának.
Mi történt megint, mi történt?
Kicsoda ment el megint
valami vérz? esk? szerint
szétdúlva a köznapi törvényt?
Eb voltál, vagy nagyran?tt Krisztus?
Csak jó ripacs, vagy színészkirály?
Szépség, vagy hetven kilógram színhús? –
a színfalak mögött az irigység,
közöny és középszer még hezitál.
De színfalak mögött a vakotás,
rozsda-sálas ócska lokomotívok
toborozódnak a szokás szerint,
párátlan prüsszögnek én amig sírok,
torlasztják homlokuk egyként a gondnak
s mázukat is pattogva is egyként bongnak:
ez a rebellis nem az enyém,
de halottam rend és szokás szerint,
sorsa írva volt a tenyerén,
onnan eredt meg az öngyilkos gesztus,
neki is jobb már nemet ha nem int.
Neked jobb már, de szemem vizével
elfolynak a csillagok – mégis látom:
a végállomási vakvágányon
korongon lassúdan megforgatva,
már tet?t?l-talpig megmosdatva
s mégis b?ntudattal s véred ízével:
magányosan reszket az ártatlan Diesel,
?, aki a végs? szerepb?l kiölt –
s lám nem d?lt össze a színház, az lett
magint ami volt, noha nincs már Hamlet,
de aki egy életet pitizve kitölt
operett-kutyaként s bosszút nem áll.
Aranyos meg édes nyár van s béke,
minek ide tébolyult Színészkirály?
Szemüregem árván retten a kékbe
s fázom – egy elfáradt szárazvillám
vérszegf?-csokorral mászik elémbe,
ráismerek, íme, az Elektro-sokk,
csokra: agyadról a sok kis vérfolt –
Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok?
Ostor, ige-habzás immár elég volt,
béke van, nyár van, ti elléphettek,
vagy vázába kerültök csendéletnek
a tévé-azurral bélelt hazában.
– Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk
s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.
Nyár van, illene, hogy én se fázzam,
csak búgjak fehéren, turbékoljak
e hét emelet vasbeton-galambházban.
Hát persze, hogy nem történt semmi,
sör habzik, folyik az ulti-parti,
kockázatnak elég is ennyi,
minek a sebeket fölvakarni,
minek akarni,
fényesen hasítani bizonytalanba!
Bizony, az élet nem hagyja abba,
a síron a bogarak összeragadva
sürgenek, apró piros vonatok,
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
együtt vidulnak a vev?k s kofák,
rogyásig telve az uborkafák.
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?
Latinovits Zoltán, gyere el hozzám
nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,
hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,
te kísértetnek is ?rült Király!
Vicsorogd rám a reményt, miképpen
élve is, magadnak sereget csinálj,
mondd, jön a Vízönt?-korszak, s jóra
fordul még Mohács is, megfoganhat
mind aki elhúllt – kerengj föl a porból,
szállj föl versmondó nagyharangnak !
Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy,
pohár az asztalon, h?en várlak
akár utrakészen is, mint egy
mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.
Csönd vagy te, csönd vagy te Színészkirály,
te jajtalan immár, de bennem baj van:
belémtestáltad Mohácsod, érzem,
te holtomiglan átvérzel rajtam.
Légy forgószél, ?rült Színészkirály,
az legalább, ki a nagyran?tt sírból
szél-Krisztusként ragyogva kiszáll –
bömbölj magadra, hogy vivát, vivát,
hahotázd meg a Gyászbaborúltat –
a mozdonykerék-nagy koszorúkat
gurigáld a versemen át!
(1976-1977?)
Huszárik Zoltán – Szindbád (Latinovits Zoltán, Dajka Margit)
http://www.youtube.com/watch?v=s4CWObxSw5g
„Látom éhes vagy, fajdkakasból f?ztem levest. Jól tudom, hol van a szíved, eleget hallgattam, amikor szerettél.”
.
.
.
Isten áldjon meg benneteket, drága jó n?k, asszonyok és szüzek, grófnék, keresked?nék és félbolond zsidónék, akik remeg? ajakkal, hitetlen mosollyal, de vágyakozó, elámult szívvel hallgatták, ha Szindbád jókedvében, halkított hangon, mintha csak a maga mulattatására tenné: tele hazudta a fejeket, a lelkeket, a szíveket hangulatokkal, színekkel, elgondolkozásra való szavakkal… Olykor ablakon ugrott ki elátkozott kastélyokból, és hazamenet egy másik n?ért sírt. Máskor szinte kábultan, az arató mit sem látó szemével járt közöttük, egyformán nyúlt a tearózsa után és az útszéli bogáncsért, és reggelre elfelejtette a neveket – elfelejtette hangjukat, amelybe szinte egész életüket öntötték –, elfelejtette végtelen önfeláldozásukat, a veszélyeket, amelyeknek magukat alávetették, és különös, drága esküvésüket, amelyet egy szent barát gyakorlottságával vett ki Szindbád bel?lük. Mind esküdtek boldogan a szerelmi órában… Igazán mindegy, hogy volt-e egyetlenegy is, aki megtartotta esküvését? És ó, hányszor kínálták ékszereiket, pártfogásukat, jöv? életüket.
(Krúdy Gyula: Szindbád)
„Íme, elõttünk egy glóriával, tövis koronával ékes ember. Szívverése helyett már csak ezer arcát, alakját, jegyzeteit adja nekünk. Megint egy Szindbád ment el közülünk, vitorlájára szíveket hímezve. Hajója ugyan messzi jár már, de ha nézzük ezeket a képeket, egy ember keresi a kezünket, parolára, simogatásra, vagy átkot szórva, mint a próféták; teszi mindezt azért, mert éltében-holtában közösséget akart, közösségért áhítozott.
Magányos volt és egyszeri. Sújtani azért is sújthatta agyon a villám, mert magányos volt, mint egy pusztai jegenye, aki az egész emberi tájat akarja belátni. Pontosabban belátni akarja esendõségünket, szép szóval, indulattal próbál jobbik énünk felé terelgetni.
Az Élet keletkezés, elmúlás: folyamat, amelynek során átmegy valami másba, de úgy, hogy nem oldódik fel teljesen, nem tûnik el nyomtalanul abban a másban, amivé lett. Róla is csak így beszélhetünk. Valami létrejött és fennmarad általa: az elmúlás biztosítja a maradandót.
Malraux szerint a mûvészet antisors. A tehetség nem jóléti adomány. A tehetség természeti csapás, jellempróba, átok, átkelés égõ, roskadozó hídon, kolonc a nyakban, száguldás hegynek felfelé.
Ilyen volt õ; nem a szellem riszáló szajhája.
Ôrök, a sírját ne vigyázzátok.
Szép szava kiokádja a rá-beledöngölt földet. Húsvétját is, mert ereje és hite van, maga intézi.
Itt van és itt lesz közöttünk mindörökké. Ámen.”
Huszárik Zoltán, 1978
József Attila: Eszmélet – Latinovits Zoltán
http://www.youtube.com/watch?v=AZkJ0aPDKZk&feature=related
.
Magasból a mélybe
Latinovits Zoltán egy levele Beke Alberthez, amelyet 1960.-ban írt.
és még további oldalak…
„Mi ketten együtt kergettünk valamit, amit színészálomnak hívnak. A Ködszurkáló kötet elsõ címe is az volt: Álom az államban. De álmokat kergetni nem azt jelenti, hogy ködfaló az ember! Mert ha az ember a szemét, a szívét valami olyasmire függeszti, ami jobb, szebb, erkölcsösebb, több mindannál, ami van, akkor csak elér majd valamit.
Én õbenne és énbennem igazi társra talált. Ezért nem tudtunk elszakadni egymástól. Elszakíthatatlan volt a mi szenvedélyes nagy szövetségünk.
Hogy segítettük egymást? Pontosan úgy, mint a gyereknevelésben. Nem úgy, hogy az ember megmondja, mit csináljon a másik, nem!
A létezésünkkel segítettük egymást. Az ember reggeltõl estig harcol, választania kell jó és rossz, tiszta és mocskos között, s egy színészpár azért nagyszerû, mert nem lágyan összeboruló két ember, hanem két harcos, akik vállukat összevetve küzdenek. Ez nagyon nagy dolog! Zoli nekem zászlóm volt és védelmezõm.
Miért járnak az emberek színházba? A reményért. Néha vége van a játéknak, s a nézõk nem mozdulnak, hátha történik még valami. Ott áll az üres, szürke színpad, de hátha lesz még valami!
Én olyan hívõ embert, mint Zoli, rajta kívül sose láttam. Gyerekkoromtól fogva rettenetesen szeretek hinni, épp ezért nagyon gyanakvó vagyok. Nagyon nehezen, valóban nagyon nehezen hiszek; látszólag persze könnyen, mert nem szeretem meggyanúsítani az embereket, s amíg be nem csapnak, addig hiszek.
De Zoli volt az egyetlen, akinél sosem kellett félnem, hogy mást mond, mint amit gondol.”
Ruttkai Éva, 1981
.
„Vissza, vissza Anyukához. Ó, Istenem, bár lehetnék újra gyerek, Anyám fia! Nem tudok a lábamon megállni. […] Ha beteg voltam, Anyám ágyamhoz ült, ölébe vette fejem, szeme szomorú volt, de Anyám szeme volt. Istenem, mit jelentett nekem ez a szem, a simogatás. Mindent, egy egész világot. Benn fájdalom és öröm, szenvedések megtört fénye. Anyám, én viszszavágyom hozzád. […] Ugye vigyázol rám? Vasárnap templomba megyünk, és kérjük, hogy az Isten segítsen meg bennünket. Légy mellettem, Anyám, ne hagyj el. Elvisz a nagy fehér ruhás rém. Jó Mamikám, ne hagyd fiadat…”
Latinovits Zoltán: Drága jó Mamikám! Levelek Édesanyjához
Szerk.: Balatoni Monika
Magyar Thália 4.
Kairosz Kidó
Forrás:
nol.hu
(MTI-Panoráma – Sajtóadatbank) muvesz-vilag.hu
wikipedia.org
latinovitszoltan.extra.hu/olvass.html
muvesz-vilag.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
