Papp Fruzsina : Este-kiegészítés Az ember targédiájához

ez egy irodalomházi volt:)

XVI.szín   Paradicsomon kívül. 930 év múlva. Este.

 

A b?n a földre lépett.

Hozott magával megannyi vétket,

Annak megannyi gyermekét,

Hogy nem értik már mi az örök lét.

Mert testvér lett testvérnek gyilkosa,

Ártatlan vérnek lett por az otthona.

Kemény a föld, bogáncsot, kórót terem.

Az élet mint, mély sötét verem.

Hazugság, irigység, árulás.

Él még a tagadás

?si szelleme. Ki harcaiban hol elbukik,

Hol gy?z. De küzdve küzd szüntelen,

S gy?z az Isten nélküli emberen.

B?n jött a világra.

Életet adni a halálra,

Ez lett a n? érdeme.

 

Bár ezer év telt el,

Hogy a nap el?ször kelt fel,

Él még e népes családnak ?sszül?i,

Kik megtanultak vétkük miatt b?nh?dni.

De egyszer minden büntetés lejár,

S a feloldozás a halál.

Pihen a kéz, alkonyodik már.

Halkul a táj, közeleg az estve.

S Ádám jár az úton n?ét keresve.

Haja, mint a reggeli dér,

Benne lassan lüktet a vér.

Botjára támaszkodik, görbén jár,

Nehéz az ?sz korona, így élni is kár.

 

 

Föld szelleme: Siess Ádám, el ne késs!

Éva vár! Siess! Nincs már id?

Este j?.

 

Ádám: Érzem, szívem furcsán fáj.

De hol találjam, hisz oly nagy e táj?

 

Egy gyermek fut el mellette,

Bús ábrázatját észrevette.

 

Gyermek: Miért sötét arcod, mikéntha felh? borítaná?

Mondd mindannyiunknak  Atyja, segíthetek tán?

 

Ádám: Mondd fiam, hol van Éva, e földnek anyja?

 

Gyermek: A lugasban láttam én, úgy hiszem nyugodni tért.

(Ádám Évára talál)

 

Ádám: Kedvesem Éva mi lelt?

 

Éva: Vártalak lelkem, hogy lássalak.

Utolsó pillanásom téged lásson,

Neked szóljon utolsó dobbanásom.

Feküdj mellém, id?m lejárt.

Ne félj a halál nem árt!

No! Ne búsúlj Szívem! Csak alunni megyek,

Segíts, hogy bátor legyek!

 

Ádám:  Ó ne mondd, az nem lehet!

Szívem téged óhajt, téged szeret!

Jer keblemre, nekem ?sz hajad is szép,

Hadd simogassam, hadd simogassam még!

Ráncaid oly kedvesek, arcod nekem ugyanaz,

Mint hajdanán.

Maradj velem! Maradj velem Évám!

 

(Lucifer j?)

 

Lucifer: Na nézd, mi szép a búcsúperc!

Az Ördög szeme mindjárt könnybe lábad.

Bár a gy?zelem mámora jobban áthat.

No’iszen kacagok, igazam lett!

Gy?zött szabadságon a végzet,

Mit én hoztam el. Hah élek, s élni fogok

A káosz uraként

Diszharmóniát, újat, izgalmast alkoték.

 

Ádám: Eredj el Sátán, térj a porba!

 

Lucifer: Úgy? Pont te mondod ezt nekem?

Hát nem néked mondá az Úr:

„porból lettél a porba térsz vissza”?

S ahogy elnézem, nincs is messze az.

 

Ádám: El innen utolsó gaz!

Hol a szabadság mit ígértél?

…hogy olyanok leszünk, mint isten?!

…Úgy, semmi sincsen.

Szabadság? A b?n béklyóba tart,

Keserves rabigába hajt.

Ily szolgának lenni ki akart?

 

Lucifer: Csak magadnak köszönhetsz mindent mi lett.

Nem nyitok vitát, gy?ztem, annyi szent.

 

Ádám: El! Most már könyörgök el! Nincs id?m te rád!

Lucifer: Jolvan, jolvan, hisz csak búcsúzni jöttem én.

Fáj, hogy ily haragosan kergetsz el.

No de ne aggódj, megsért?dni nem szokásom.

Megyek, mert nem látsz szívesen látom.

 

(Lucifer el)

 

Éva: Mi volt ez Lelkem? Hangokat hallék!

 

Ádám: Semmi. Kedvesem csak álmodék.

Pihenjen szíved szívemen,

Lelked el soha nem engedem!

 

Így fekszik egymás szívén az els? férfi és n?,

Utolsó éjükön.

Könnyes szemmel néznek fel az égre.

A holdnak is sápadtabb most a fénye.

Bogár sem ciripel, bagoly nem énekel.

Nem tündökölnek a csillagok,

Nem jönnek már hosszú, nyári évszakok.

Nincs többé reggel, sem éjjel.

Meghalt a nap a reménnyel.

 

Ádám szorítja n?jét forró kebeléhez,

Forgó kés, mit szívében érez.

Szeméb?l zápores?ként vérkönnyek hullanak,

Térde remeg, s a zsíros földre roggyanak.

Könnye rázza, mint fát a vihar,

Hang nem jön ki torkán, habár kiáltani akar.

Fájdalmába megremeg a föld

Végül az égre nézve üvölt.

 

 

Ádám: Ó Uram, legy?ztél, mint már annyiszor!

De ne vedd el ?t, kit adtál nekem!

Hát nem Te adtad, hogy velem legyen?!

Nekem ez a romlott n?,

Többet ér, mint seregnyi angyalod!

Nélküle semmi vagyok!

Ne vedd el Kincsem, Teremt?m!

Tudom hatalmadnak nincsen határa,

Halgass hát egy b?nös ember szavára!

Nem kívánok mást, csakhogy térjek vissza

El?bb én a földbe.

Hogy ne lássam elt?nni ?t a mélybe…!

 

Úr: Nézd h?telen gyermekem!

Nem élhetsz másik életen,

Mert a b?n zsoldja a halál.

 

 

De ízleld meg irgalmam,

Többet adok, mint kértél.

Hallgasd hát kegyelmes szavam.

Mert nincs nálam lehetetlen.

 

Reátok örök álmot egyszerre bocsájtok,

Így egymás halálát nem látjátok.

Legyen ez a csoda:

A hajnalnak els? napsugara,

Leheljen álmot arcotokra!

Aludjatok, szemetek lehunyom,

B?neiteket ezennel feloldozom!

Most el, elmegyek,

Ember, hogy Isten könnyét lássa nem lehet.

 

Ádám: Fenséges Úr, a leghatalmasabb!

Te rólad zeng föld s az ég,

Hála és hozsánna id?tlen id?kre!

 

S Ádám arcát nem gyötörte kín,

Szíve megnyugodott.

Édes semmiségekr?l suttogott.

 

A felkel? nap els? sugara,

Szívükre jeget lehelt.

Lelkük elolvadt és megfagyott.

Az éj maga után két holttestet hagyott.

 

Utolsó csókban voltak összeforrva,

Mikor nem ébredtek már a kakasszóra.

Reggel volt, ám nékik örök este.

 

Egy gyermek futva ?ket kereste.

 

 

Gyermek: Anyám nézd! ?satyánk és ?sanyánk halva!

Ó az Isten ezt mér hagyta?

 

Anya: Csitt gyermekem! A b?n ára a halál.

Szólj Atyádnak temetni kell.

Legyen puha ágyuk a por.

Jöhet a halotti tor!

 

S e népes család eltemette ?ket,

Fának árnya lett birodalmuk,

Két virágos domb a sírhalmuk.

 

S a gyermek ki rájuk talált,

Az égre nézett, válaszra várt.

Gyermek: Uram a cél voltaképp mi is?

 Csak ne mondd a halál!

 

Úr: Mondottam ember küzdj és bízva bízzál!

Mert egy nap megváltót küldök e népnek,

Szabadulást az örök fénynek.

Addig higgy, remélj, szeress!

Nézz rám, s mindig csak nevess!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Papp Fruzsina
Szerző Papp Fruzsina 23 Írás
Köszönöm,ha olvasol!:)