Elnyomott csikkekkel játszok a falon,
az unalom ránt az id? hátára ma
pár sort vetek e fehér papírlapra,
keservet, bánatot írni a világra.
Szófába tekeri derekam a fáradság,
apró idegrángások tépik a számat
mert m?vészei vagyunk mi emberek,
hogyan marjuk ki egymásból a csodákat.
Haragot szít kicsi és nagy,
csípjetek, van bel?lem, elég gazdagnak, szegénynek,
az értelem elkárhozott, nincs tudás, se lelkiismeret
ítélkez?k vannak és elítéltek.
Nem! Nem tartom arcom közelebb,
megvetem naponta hitem melegágyát,
mert még hiszem a szebbet a jobbat,
bár nem láttam még én sem Isten arcát.
Annyi mosoly harapása,
hagyta már fognyomát lelkemen,
hogy a fonnyadt arcok mögött
jobb társakra leltem.
Én is ítélkezem, mert
elítélem tettek rothadó gyalázatát
de van, akinek ok sem kell,
l? a gondolat, sorszavak találnak el ártatlan koponyát.
És, ha most tükörbe nézel,
ki olvastad dühös énekét lelkemnek,
kérdezd meg magadtól,
ki ítél ezért el, éppen melyik éned?
Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 12:07 :: Adminguru