Rajtam fekete ruha és Mátyáson öltöny. Éppen egy esküvőről jövünk. Ő – sok pohár whisky után van – én sok pohár bor után. Az utcán megyünk, a gyalogátkelőn, szemben a Rendelő Intézettel. Ö szónokolt. Én hallgattam. Az utca üres. Ember nem látszik. Autó sem. Ebben a pillanatban Mátyás észre veszi a járda mellett nyíló rózsákat. Gyönyörűek, sárgák, Roger Waters sorait juttatják eszembe: „My yellow rose / In her blood-stained clothes”.
Ő hirtelen lehajol. Én sikoltok: „Ne törd le, ne törd le!”
Késő. Egy szálat letört és udvariasan felém nyújtja. Lilán a méregtől, de elfogadom, motyogva valami olyasmit, hogy nem lett volna…
*
És mintha kicsinálták volna, az üres utcán megjelenik egy autó. A gépkocsivezető ránk bámul: támadó pózba merevedünk, kezemben a rózsaszál, Mátyás szemeit a rózsára szegezi. A kocsi fékez, majd hátramenetbe kapcsol. Az oldalán nagy kék betűket silabizálok ki: R E N D Ö R S É G. Mindketten mégjobban lemerevedünk.
A sofőr leengedi az ablakot. Figyelmesen megnéz. Senki sem szól. Egyszerre nevetségesen és gyámoltalanul megszólalok: „Bocsánatot kérek…”
Erre a gépkocsivezető bizalmaskodva Mátyáshoz fordul: „Uram, az a szál rózsa háromezret ér. Máskor jobban vigyázzon!” — és füstölgő gumikkal tovább hajt.
Megkönnyebbülünk — különösen Mátyás. Én tovább buffogok, hogy lám, majdnem megjártuk miattad, szabad ilyent csinálni? Rózsát szakítani a járda mellől? És így tovább, és így tovább…
Mátyás hagyja magát legorombítani, de hirtelen idegesen rám förmed: „Igen, Anda, igen, igazad van! De mondd meg nekem igaz szavadra, kaptál már valaha háromezret érő rózsaszálat?
Az az igazság, hogy sohasem.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.07. @ 16:00 :: dr Bige Szabolcs-