„Kérem minden kedves barátomat, aki úgy gondolja, jelenjen meg kisebb fogadóbizottság létrehozására”. Új jövevény érkezik, suhant végig az gondolatüzenet a cseppet sem szokványos helyen. Ez volt az a hely, ahová előbb-utóbb mindenki – függetlenül az akaratától -, el fog jutni. Némelyek elbaltázzák, de a többség nem.
Úgy is nevezzük, hogy túlvilág, másvilág, örök vadászmezők. Nekünk embereknek fantáziánk bőven van ahhoz, hogy egy és ugyanazon dolgot ezerféleképpen nevezzünk. Végül is miért ne? A lényeg az, hogy mindannyian ugyanarra gondolunk. Nyolc klubtag megjelent.
Nem tévedés, klubról van szó, egy nagyon nagy klubról, a halálos ítélet, által meghaltak társaságáról. Ez, a klubon belül pedig az ártatlanul kivégzettek csoportja. Ha azt gondolnánk, hogy mindenki mindenkit ismer, nagyon tévedünk, hiszen a klub az emberi matematika szerint majdnem végtelen számú taggal bír, itt most pillanatnyilag nyolcan voltak.
Iván készült a szóvívői teendőkre, de bármelyikük megtehette volna. Az összes többi sokmillió sorstárs a megszámlálhatatlan milliárdnyi valaha meghalt ott volt, de nem akarták sokkolni az újonnan érkezőt.
Elég sokk neki, hogy fiatal életét éppen most oltják ki, roppant cinikusan ügyvéd, ügyész általi, „peren kívüli” egyezségben, ahol az ügyvéd a tízezer dolláros adósságát, a per elvesztésével egyenlítette ki az ügyésszel, kéz kezet mos alapon.
– George és Giovanni kérem…
– Ne folytasd Iván! Nem kell úgy aggodalmaskodni. – szólalt meg Giovanni. – Úgyis tudom, mire gondolsz.
– Tudom, bocsánat – válszolt Iván. – Én egy ilyen szószátyár egyén vagyok, bocsássatok meg!
– Tényleg szószátyár vagy, folyton bocsánatot kérsz mindenért, amiért nem kéne, és mindenért felfortyansz, amiért nem kellene.
– Engedelmeddel megbántottalak valaha szándékosan?
Mind a ketten elkezdtek nevetni Ivánon.
– Iván, Iván épp erről beszéltem – mosolyodott el Giovanni.
– Tudom, látom, érzem bocsánat. Rendezzük hát sorainkat, nem kell túlságosan megijeszteni. Emlékszem, amikor idekerültem a hatalmas sokk után, eléggé megdöbbentett ez a tény. A kivégzés előtti és közbeni élményekre ma sem szeretek emlékezni.
– Könnyen beszélsz Iván, de nézz körül!
– Igen tudom, Zelmát még kerékbe törték a korai középkorban, hozzá képest mondhatom, könnyű dolgom volt. Azért ne játsszuk azt, mintha nem tudnánk, hogy az egész ceremónia, amit az emberrel csinálnak, függetlenül a végrehajtási formától, olyan kíméletlenül lelket, agyat pusztító, hogy az előzetes stressz mindennél kegyetlenebb. Ahogy két öklömmel vertem a cella ajtaját az utolsó pillanatig, hogy engedjenek ki, ártatlan vagyok, azt nem lehet elfelejteni. És azt sem, amit te, te és te és az összes többi tag átélt és ez a nem sokkal szerencsésebb újonc épp most él át… Igen, igen érkezik! Szeretettel üdvözlünk barátom. Hogy érzed magad?
– Hogy érezném, nem sokkal ezelőtt még szétrobbant a szívem a stressztől, most meg egészen nyugodt vagyok, nagyon jól érzem magam. Kevéssel ezelőtt még az életemért küzdöttem… Nem értem!
– Tudjuk, ezen mindannyian átestünk. Nincs annál rondább és szörnyűbb dolog, mint amikor egy makkegészséges szervezetet úgynevezett igazságügyi döntés útján meghalasztanak.
– Nekem mondjátok! Azt hittem, hogy belehalok a cellától a vesztőhelyig vezető úton.
– Belehaltál pajtás, nem az úton, hanem az azt követő procedúrán.
– Milyen érdekesen fogalmaznak.
– Igen, igen nagyon érdekesen fogalmaznak. Ráadásul manapság…, téged ugye karóba húztak? Honnan tudom én ezt? Ne lepődj meg, ha jól kinyitod a szemed – így is nevezhetjük -, bár szemed az nincs, mert nem anyagi lények vagyunk már, sokakat látni fogsz még.
– Uramatyám! Mennyi lény akármerre nézek!
– Nem kell megijedni! Bárkivel bármikor, akár egyszerre kimondhatatlan számú társunkkal is tarthatod a kapcsolatot, de így elsőre nem ajánlom, nekem kisebb zűrzavart okozott, mikor egyből egyszerre néhány tízezer itt levővel próbáltam kapcsolatba kerülni. Ötven-száz személlyel nyugodtan teheted bárhol, bármikor, ahány helyen akarsz! No, visszatérnék az eredeti gondolatomhoz. Azt sugallják a jelenlegi társadalomnak, hogy a kivégzés olyan, mint egy lámpaoltás, az egyik pillanatban még élsz, a másik pillanatban már lekapcsolják a kapcsolót, és nem élsz.
– Nem csak azért rossz a hasonlat – jegyezze meg Jack -, mert esetemben tényleg kapcsolót kapcsoltak.
– Tudom, tudom…, sajnálom, tényleg tudom. Az a baj, hogy áramlik az információ a fejembe rólad. Villamosszék! Sokat szenvedtél pajtás és te is ártatlanul!
– Úgy van.
– Az újabb módi szerint olyan módszereket találtak ki, amiről a “néző” azt látja, hogy egyik pillanatról a másikra az áldozat már nem él, holott percekig vívja a haláltusáját, de még az arcizmait sem tudja megmozdítani az idegbénító injekciótól. Maruszja, tudom, hogy téged akasztottak, hát nagyjából ugyanazt éli át az ember. Meg kell jegyezni így utólag már teljesen mindegy, hogy mit éltem át, örülök, hogy itt vagyok.
– Remek a hozzáállásod öregem! – jegyezte meg Iván -, egyszer mindenki ide jut. Aki azt hiszi, hogy szenvedés nélkül létezik halál, az az úgynevezett világon is, másvilágban él. Szenvedés nélküli halál nincs. Nem firtatnám, a szenvedés mértéke különbözhet, a végeredmény ugyanaz.
– Így igaz. Jó hely ez és ez a sokszoros kommunikálási lehetőség különösen érdekesnek tűnik.
– Nem sokszoros, végtelen! – vetette közbe Zoltán mosolyogva.
– Értem. De mit csináltok, úgy általában? Minden relatív, nem?
– Ez most hogy’ jön ide? – kérdezte Iván. – Különben van itt specialista, ő nem a klubunk tagja, de akár most párhuzamos beszélgetésben is társaloghatsz vele, Albert bácsinak hívják, nagyon rendes figura. Emlékszem, volt egy elmélete, éppen erről a relativitás dologról.
– Rendben, tárgyalhattam vele… Ilyen rövid idő alatt! Rendes krapek, tényleg nagyon rendes. Tudjátok mit mondott?
– Igen tudjuk, de azért mondd el!
– Azt, hogy nagyon relatív az a kijelentés, hogy minden relatív. Na, ezen az úriemberen menjen el valaki!
Még itt is filozofál.
– Nyugodtan teheti. Mondott még valamit Albert bácsi?
– Mindenki tudja, hogy Einsteinről van szó, nem?
– Ne nevetess Iván, persze hogy tudjuk!
– Azt mondta még, hogy nem arra büszke, amit felnőtt korában elért, hanem a gyermekkorára! Ez meglep.
– Csak tudnám, hogy miért lep meg? Teljesen mindegy, hogy milyen alkotótevékenységet folytatott valaki odalent – hogy nevezzük valahogyan azt a helyet, ahonnan jöttünk – csak mert ennek a lent-fentnek természetesen semmi értelme nincs.
– Értem… vagy nem értem? Újonc vagyok, de olvasok a gondolataitokban, azt hiszem, nem rossz helyre kerültem. Ha ezt tudom, nem tépem az idegeimet heteken keresztül.
– Dehogyisnem! Ki nem fél a haláltól? – vetette közbe Jeanette. – Emlékszem, amikor a guillotin lecsúszó hangját meghallottam, azt hittem, az a hang öl meg. Nem az ölt meg, hanem a guillotin. Az a baj, hogy mindannyian úgy rendezkedtünk be, hogy a földi létünk örökké tart. Valamikor az életünk közepén jut eszünkbe, hogy esetleg még velünk is előfordulhat, hogy nem. És lássatok csodát, elő is fordul mindenkivel. Nem az előzmény, hanem a jelen a fontos. Persze, Albert bácsit idézve, az is relatív, mert itt mindig, minden jelen, az időnek kevés értelme van, sőt semmi!
– Dehogy nincs – szólt az újonnan jött -, húsz perccel ezelőtt még kínlódtam.
– Húsz perccel, húsz évvel, húsz-ezer évvel, attól függ! Időben előre, hátra annyit utazhatsz, amennyit akarsz. Különben Albert bácsi mondta éppen, hogy az idő az, amit az óra mutat. Van órád?
– Nincs.
– Akkor nincs idő!
– Engedelmetekkel, jól érzem magam a klubban! Attól nem félek, hogy unatkozni fogunk! Köszönöm a szíves fogadtatást!
Legutóbbi módosítás: 2010.07.23. @ 12:00 :: Boér Péter Pál
