„Tűzoltó leszel s katona, vadakat terelő juhász.”
— No persze! —
A villamoson kapaszkodó férfi felidézte a múltat:
„Az utcai melót bírtam a legjobban. A sok hülye liba mindig a ridikülbe tette a lovettát, aztán szorongatta a szíját, mintha aranyból lenne. Egy nyisszantás a snitzerrel, és irány az ég alja. A lényeg: jól belemarkolni a cuccosba, és meglökni a spinét. Miközben a talpon maradásért harcászkodott, nem azon agyalt, van táska, nincs táska. Csápolt a levegőbe, és csak az érdekelte, nehogy leessen a sminkje. Gőze se volt arról, hogy már régen elszegényedett. Én meg benyomtam a motyót a kebelembe, és hajrá. Pár száz méter egészséges testmozgás, aztán irány egy mellékutcába leltározni. Szóval kis agymunka, egyszerű ügyvitel. Csak hát a kondi. Nekivág az ember nagy lelkesen a távnak, aztán elkezd cikákolni, mint valami hülye harcsa a csarnokból.”
Egy asszonyra figyelt fel, aki alaposan megpakolt táskákkal állt, a közelében.
„No, csak úgy kíváncsiságból.”
Közelebb húzódott, és a szeme sarkából rásandított a szatyorra, melynek tetején hanyagul hevert a tömött pénztárca.
„Terített asztal ez a világ, hülye, aki nem él vele. Itt ez a nő. Felveszi a fizut, elönti a boldogság, és hajrázik kielégülni a boltokba. Telipakolja a szütyőt finomságokkal, csenget a kasszánál, majd új örömök felé rajtol. Persze ilyenkor már nem ássa el alulra a zsozsót. Majd ki veri az ember szemét.”
Az ábrándozva maga elé meredő nő arcára pillantott, és vigyorgott magában.
„Tervezi a vacsit, meg hogy milyen hálóingben illegesse magát, hogy apuci ráhevüljön. Most kéne finoman magamhoz venni a felesleget, és lendületesen továbbhaladni.”
Egy zökkenőnél, megtántorodott, és közvetlenül a nő mellett kapaszkodott meg újra. Szemben vele, egy kopottas ruhájú, mogorva arcú férfi állt.
„De csúnyán nézel, kabbe! Á, reszkírozzon a halál! Ez a baromarcú csak arra vár, hogy beleüsse az orrát a más dolgába. Megszívta az életet, csak attól élvez, ha üthet valakit. Az a múltkori bunkó is, hogy összerugdosott. A mocsokja! Ideggyenge, mert félredug az asszony, vagy megszopatja a főnöke, és engem aláz. Egy szaros ridikülért. Nyomott egy gáncsost, és a pofámmal túrtam föl a betont. Aztán meg spiccel az oldalamba, mintha meccsen lenne. A focibuzija! Négykézláb kellett elhúzni a belemet, mert már kezdte beleélni magát. Persze a szajrét el kellett dobni, ráadásul ki is röhögött az a majomsegg. Kiöregedtem én már a futkosós beszerzésekből.”
Leszállt a villamosról, és nyugodt tempóban, figyelmesen szemlélődve gyalogolt a mellékutcákban. Valamivel távolabb, egy sötét ruhás férfit pillantott meg, aki a kocsik között mászkált, be-benézegetve a belsejükbe. Megállt, figyelte, mit csinál.
„A végén már majdnem munkába álltam, mint egy proli, amikor kihesszeltem ezt a jó kis bizniszt. Sétálgatok, szeret mindenki, öröm az élet. Önként perkálnak, majdnem hogy puszit is nyom némelyik nagysága. Gyorsan megtérülő beruházások, fél órán belül öt-tízszeres bevétel, és semmi rizikó.”
Az utca vége felől fény villant, és a sötétruhás továbbment.
„Indul a bolt”
A férfi odalépett egy szürke dobozhoz, és valamit babrált rajta. Nekidőlt egy házfalnak, és türelmesen várakozott. Pár percen belül egy elegáns, kosztümös nő érkezett távolabb parkoló kocsijához, és dühös sziszegéssel reagált a szélvédőjén virító mikuláscsomagra. A férfi ellökte magát a faltól, és halkan odaszólt:
— Elnézést, kezit csókolom. Talán tudnék segíteni nagyságodnak. Látom ez a piszok megbüntette. Nos, van nálam egy parkolójegy, abban a szent pillanatban váltva, mint a magácska büntetésének a dátuma. Ha kiskegyed éppen az automatánál volt a fotózás pillanatában, nem büntethetik meg. Egy ezresért megválnék tőle, és mindketten jól járunk.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.14. @ 11:48 :: Urbánszki László
