Torjay Attila : Hülye kis szexuális mese

 

 

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy ország. Annak az országnak egy öreg királya, és az öreg királynak egy lánya. A királylány szép is volt, jó is volt, hanem egy nagy hibája, hogy nagyon válogatós fehérnép volt ő, de hát a királylányok már csak ilyenek. A király öreg lévén, nagyon szerette volna, ha a lánya illendően férjhez megy, és ő majd az unokáival játszik a trónterem sarkában, csak hát a válogatós természete…

Pedig többször meghirdette ám a király, annak adja a fele királyságát, aki meg tudja hódítani a lánya szívét. Jöttek is a világ minden tájáról királyfiak, sportolók, filmszínészek, de a válogatós királylány mindet elküldte.

— De hát mi lesz így veled édes lányom, ha már én nem leszek? — kérdezte öreg apja. — Hát mit tegyek, hogy megleld a párod? Bánom is én, ha ajtónálló, kovácsinas, vagy molnárlegény lenne, csak már végre elfogadnál valakit.

— Jó, legyen — válaszolta gúnyosan a válogatós királylány —, hát akkor legyen egy ajtónálló, egy kovácsinas, meg egy molnár.

No, de erre hatalmas méregbe gurult az öreg király, nem is válaszolt, azonnal odakérette a hoppmestert és megparancsolta, hogy a legutóbbi kérők közül az ajtónállót, a kovácsinast, és a molnárt azonnal keressék meg. Aztán odaintette a főfőtanácsnokot és utasította, hogy a törvénykönyvbe írja be: egy királylánynak akár három férje is lehet.

Megrettent erre a válogatós királylány, dehogy is akart ő három férjet, hiszen egyet sem akart. Tulajdonképpen a társalkodónőjét szerette, a Friderikát és viszont, csak hát ezt nem merte bevallani az öreg királynak, ezt álcázta a válogatással. Hamarjában felkapta a kabátját és a túlélőkészletét /dezodor, hajlakk, nappali krém/ és sírva kirohant a várból. Ment, mendegélt, hullott a könnye. Ahogy sírva ballagott lassan elhagyta az ismerős tájat, beért egy sűrű erdőbe, és mire feleszmélt, vastag sötétség vette körül. Tapogatózva botorkált egyre beljebb az erdőben, míg csak a távolban valami fény nem derengett. Arrafelé indult, és ahogy közelebb ért egy tábortüzet látott, öt erdei zsivány ült körülötte. Ettek, ittak, és amikor meglátták a királylányt felcsillant a szemük.

— Nicsak — mondta a főmartalóc —, hát a legjobbkor jöttél, hogy megvigasztald árva szívünket!

Nosza felpattantak az erdei zsiványok és megragadták a királykisasszonyt, de ha csak megragadták volna! Mert kezdték a ruháitól is megszabadítani, sőt közben a főfőzsivány keze leltározni kezdett.

— Mi ez itt? — kérdezte.

— A fenekem — válaszolta remegve a válogatós királykisasszony.

— Hát ez? — kérdezte újra a főfőzsivány valami keményet markolva.

— Az, az önvédelmi pisztolyom — szólt a királylány és nem tétovázott, lelőtte a zsiványokat mind egy szálig.

Igen ám, de az egyik zsiványnak még volt annyi ereje, hogy megnyomjon egy gombot, ami a ház melletti vasketrecet nyitotta. A ketrecben pedig a rettenetes hétfülű sárkányt tartották fogva, aki így kiszabadult.

— Ejnye má’ — mondta a rettenetes hétfülű sárkány füleit égnek meresztve, amikor megpillantotta a ruhátlan, füstölgő pisztoly markoló királylányt —, hiszen a legjobbkor érkeztem.

— Jaj, ne bánts engem te hétfülű sárkány — kérlelte a királylány, tudva, hogy kifogyott a muníció a pisztolyból.

— Ugyan ne légy ilyen hivatalos, szólíts csak Jenőnek, a barátaim is úgy hívnak, és jó, ha tudod, a becenevem hatlövetű!

— Kedves Jenő, nem bánom legyen kedved szerint, ám én is kérnék tőled valamit cserébe. Előtte repülj el a várhoz, és hozd ide magaddal Friderikát, a társalkodónőmet.

— No, ha csak ennyi a kérésed, azon hamar segíthetek — válaszolt a rettenetes hétfülű sárkány, és nyomban el is iramodott.

Nem telt belé fél óra sem és már vissza is érkezett, kezében Friderikával.

— Huhú, hát most már nem is tudom, hogy melyiktek kéne — pislogott Jenő sárkány /a hatlővetű/ egyikről, a másikra.

— Akkor döntsd el, de addig játszhatnánk valamit — szólt furfangosan a királylány Friderikára kacsintva. — Legyen bújócska. Ha úgy el tudsz bújni, hogy nem talállak meg, hatalmas bulit csapunk hármasban, lesz üvegpörgetés is.

A sárkány megörült, hiszen már évek óta nem bújócskázott, és legott felszaladt a padlásra.

— Hé, te Jenő sárkány, látlak ám — kiabált a királykisasszony — ott vagy a padláson.

Szegény hétfülű elszontyolodva ballagott le a padlásról, és leszaladt a pincébe. Az igaz, hogy Jenő borzasztó hétfülű sárkány volt, a hatlövetű is fedte a valóságot, de amúgy szegény kicsit együgyűre sikerült.

— Látlak ám, ott vagy a pincében, gyere elő — kiabált a válogatós királykisasszony, aki addig Friderikával sutyorgott.

— Hé, te Jenő sárkány — szólt neki Friderika —, így sosem lesz buli. Ide figyelj, a kamrában van egy hordó kénsav, abba bújj bele, az tuti hely.

Bele is bújt a sárkány, és valóban sosem találta meg a királykisasszony, egy darabig még libegett a felszínen az egyik rettenetes füle, aztán már azt sem lehetett látni.

Ezek után a királylány és Friderika egymás nyakába borultak, és beköltöztek együtt a néhai haramiák erdei házába. Hamarjában össze is házasodtak, egy medve volt az anyakönyvvezető, őzike tartotta a beszédet, nyuszika pedig a gyertyát.

Talán ma is élnek, ha meg nem haltak, holnap legyenek a ti vendégeitek.

Legutóbb szerkesztette - Torjay Attila