Sonkoly Éva : Ősszel

El nem küldött levél *

 

Mikor elköszönnek az álmok,

temetői csöndben marad a lét.

Gyertyagyújtásnyi időre

úgy maradnék…

 

Az utolsó őszi hónap előtt eszembe jutnak a temetők.

    Még napsütéses október végén mentem veled, drága Nagymamám. Nem is jó szó, hogy mentem. Abban az életkorban én csak szinte kizárólag futni tudtam mögötted, előtted. Furcsa érzés most erre gondolni, de szerettem veled temetőbe menni. Apró, fontos dolgok voltak kosaradban, ami ahhoz kellett, hogy minden sír rendben legyen gyertyagyújtás idejére. A kis seprűdet szerettem legjobban, mert azt én is használhattam. Szorgalmasan szedegettem az őszi leveleket. Néha csokorba fogtam, színükben gyönyörködve. Ma úgy gondolok erre, hogy szerettem az elmúlás színeit.

    — Ne játssz, kislányom, a temető nem játszótér! — szóltál, amikor a szépen körbesöprögetett sírok mellett futottam, olyan gondtalan gyermek-lélekkel.

    Leültem a padra, és néztem, amint rendezgeted a virágokat. Lassú mozdulatokkal, kicsit hátralépve nézted, szép-e így? Sohase feledem, a sok bodros hófehér krizantém mennyi tisztaságot sugárzott!

   — Gyere, most imádkozunk! — magad mellé állítottál. Én magamban gyorsan elhadartam az imádságot. Abban az időben olyan sietve éltem, hogy időm maradjon minden helyen elgondolni azt a történetet, amit tőled hallottam az oda eltemetett elődeimről. Régi, szép életek voltak. Tele küzdelemmel, megnyugvással.

Közben néztem a virágok felett kergetőző utolsó lepkék táncát. Eszembe jutott a gyertyagyújtás estéje itt, s otthon. Az a sima deszkalap asztalodon, amelyre egyszerű, fehér kis gyertyákat tettél. Sok volt a gyertyaszál, amennyi az elhunytak száma. Mielőtt meggyújtottad, elmondtad, melyik kiért ég. Aztán halkan meséltél róluk, s közben — ma sem értem, hogyan történt — a gyertyák abban a sorrendben aludtak el, ahogyan rokonaim haltak. Olyan volt ez nekem, mint valami varázslat. Az utolsó szál ellobbanása után még sokáig láttam az apró lángok fényét, szép, barna szemedben.

    Azóta ezek a ragyogások a lelkemben égnek, mert messze az a temető, akár a régi idő.

 

                                                      

Legutóbbi módosítás: 2009.10.10. @ 17:52 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 576 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"