…igen, már tudom, mit érez az anya,
kinek gyermeke meghal.
Már tudom, milyen érzés,
mikor az ajtóban megszólal egy hang:
„Sajnálattal közlöm, hogy fia,
ma délután két órakor
halálos motorbalesetet szenvedett”
Ma délután
fia
halálos…
Látom a szavakat, amint lassan lebegnek a levegőben,
majd felgyorsulva iszonyatos erővel vágódnak testembe.
Érzem amint kiszakad belőlem az, aki az élet volt maga,
hallom a borzalom rémületes sikolyát,
kezem utánnakap annak,
amit már soha nem érhet el,
majd görcsösen keres kapaszkodót a semmiben.
Meghalt az én fiam?
Nem jön haza már?
Soha…
Soha többé…
Soha többé nem látom élve!
NEEEEEM!
Körülöttem hangok száguldoznak, emberek mozognak,
mit keresnek itt?…árnyak rohangálnak a falon…
Nem, ne hívják fel az apját, nem tudhatja meg így!
Mit akarnak? Mi ez a zűrzavar? Hagyják abba!
Elég volt, legyen már vége ennek az egésznek!
S ebben a pillanatban, mint üvegharang ereszkedik rám a döbbenet.
A jéghideggé fagyott lélek váratlanul elcsöndesül.
Csönd mindenütt s ebben a csöndben nincs semmi mozgás,
csak a híg iszony hullámzik végig gerincemen,
hogy aztán torkomat elérve fojtogatóan körém tekeredjen.
Fullasztó köd tapad rám s nem vagyok már
sehol.
Aki voltam, nincs többé.
Én vagyok a szenvedés maga.
Ziháló, fekete rémület vagyok,
a borzalom reszketése vagyok.
Nem, nem akarom!
Ember akarok lenni!
Anya akarok lenni!
Már nem vagyok…
Meghalt a fiam.
Meghalt…!
neeeeem!
nem lehet!
hol van?
látni akarom!
adják vissza, az enyém!
nem halhat meg, az én kisbabám volt,
meleg volt, puha,
élt, lélegzett,
élni szültem, nem a Halálnak!
ÉLNIE KELL!!
Hallom saját zokogásom, melyen keresztül lassan átszivárog egy másik hang.
Simogató kezet érzek.
A fullasztóan szoros búra lassan felemelkedik, a szoba hajnali fényben dereng.
Azóta titokban sokszor elnézem a fiamat.
Gyönyörködöm benne, ahogy csak anya tud gyermekében.
Nézem, ahogy megfogja barátnője kezét és megcsókolja.
Nézem, ahogy könyvei felé hajol.
Megsimítom álmában.
Hallgatom zengő nevetését.
Átölelem szorosan, hogy érezzem illatát,
érezzem meleg, lélegző testét.
Már nem természetes, hogy itt van velem.
Már tudom, milyen lenne nélküle.
S nem győzök hálát adni az Életnek,
hogy abból az álomból emberi életre volt ébredés.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.01. @ 18:51 :: Kovács Lilla Katalin