Csöndesen üldögélt az erkélyen, és a távoli hegyekbe kapaszkodó felh?ket nézte.
Az es? monoton kopogása a tet?n szinte hipnotizálta.
Az egyik felh? egészen mélyre siklott.
– Fügefalevél a kopár hegy szemérmén – gondolta magában mosolyogva.
Még volt egy teljes órája.
A ház tompa zajai most nem zavarták.
Teljesen elmerült az es?cseppek hallgatásában.
Érzékeny füle sorra bontotta ki a ritmusokat, az egyszer?, ismétl?d? dallamokat, amint a víz a különböz? felületekre hullott.
A cserepeken gitárként pendült, az ereszen dobolt, az erkély vaskorlátján a havasi kürt hangján szólt.
A férfi keze megrándult, mintha vezényelné az égi kórust, de azonnal el is ernyedt.
Csak hallgatta, itta ezt a különleges zenét.
Amikor eljött az id?, lassan készül?dni kezdett.
Az es? elállt, mire a Klubba indult.
– Még öt percig jóindulatú leszek, utána kitör bel?lem az állat! – mondta az Orvos egy nagy sóhaj kíséretében.
Az asszisztensn? kuncogott. Dús, vöröses hajkoronája vele bólogatott.
Ismerte már jól a férfit, tudta, hogy sosem lenne képes gorombáskodni a betegekkel.
Kevés hervasztóbb munka van pedig egy orvos számára, mint egy rendel?intézetben robotolni. Betegek minden percben. A folyosóra sem léphet ki anélkül, hogy valaki meg ne szólítsa.
Arcok százai. Nevek, panaszok, gyógyszerek. Mindig ugyanazok a betegségek, semmi különlegesség. A fején hordott tükröt néha elfelejti levenni, amikor végre hazaindulhat.
Még szerencse, hogy csak heti egy napot kell letudnia, a többin ott van a kórház, új, modern, szép, szinte európai. Mintha egy másik kontinensre utazna.
Ezen a hétf?n kicsit jobban elfáradt. Vagy talán csak szórakozott volt.
Az asszisztensn? végzett a pakolással, átöltözött, és egy percre megállt.
Az Orvos mindig ráadta a kabátot, és együtt indultak el, bár egészen másfelé laktak.
– Nem jön, doktor úr? – kérdezte végül.
A férfi fölkapta a fejét.
– De… Természetesen – felelte, és lassan fölállt, letette a köpenyét és nyúlt a kabátjáért.
– Valami baj van?- kérdezte a n?.
– Nem, dehogy. Kicsit elgondolkodtam.
– Azt látom.
A n? ezt már csak gondolta, de nem mondta ki.
Szó nélkül fölvette a m?sz?rmét, és kinyitotta az ajtót.
Az Orvos beült a kocsiba, és ráhajtott a Klub felé vezet? útra.
A f?útvonalról nyíló, csöndes kis utcában szerényen bújt meg a Klub. Felt?n? reklámnak híján volt, egy kert kerítése fölött lógott az egyszer? tábla.
A kapun belül, pár méteres séta után nyílt a bejárat.
Els? ránézésre egyszer?, családias söröz?nek látszott.
Hat gyalult asztal, szintén fából készült székek, ízléses, régi sörreklámok a falon.
A helyiség végében állt a bárpult, ahol a kétf?s személyzet f?hadiszállása volt. Innen egy nagy üvegajtón át lehetett lesétálni a pár lépcs?n a Klubba.
Négy snooker-asztal, mindegyikhez pár szék, kisasztal – ennyib?l állt a berendezés.
Az Orvos rendszertelen id?közönként találkozott a Barátjával itt, s beszélgettek parti közben, olykor helyette is, de utána föltétlenül.
Ezen a napon, játék után, üresen várta ?ket a sarokasztal.
Pár percig hallgattak, miközben az Orvos a söröspohár fölött kíváncsian nézte a barátját.
– Készen lettél vele?- kérdezte végül.
– Készen. Éppen, miel?tt elindultam volna ide – mosolyogott a másik.
– Találtál címet is?
– Ühüm. Es?erny? szonáta. Szerintem találó. Már csak le kell írnom az egészet.
– Ha nem ismernélek, el sem hinném, hogy fejben szerzel zenét. Még most is olyan hihetetlennek t?nik.
– Ó, igen. Persze – bólintott a Zeneszerz?.
– Az emberek úgy képzelik, hogy egész nap ülök a zongora vagy a számítógép el?tt, és folyamatosan agyára megyek a szomszédoknak.
– Nincs is szomszédod – nevetett az Orvos.
Erre ittak még egy pohárral.
– Lassan összeáll a bemutató koncert anyaga. Eljössz majd?
– Persze. Szeretem a jó zenét. És Te eljössz a következ? m?tétemre?
A Zeneszerz? kacagott.
– Ott a helyem! Föltéve, hogy lehetek az asszisztensed.
– Képes lennél rá, ahogy ismerlek. És még a fogókat sem tévesztenéd össze a csipeszekkel – somolygott az Orvos.
– Megírhatnád egy szatírában, de persze úgy, hogy a segéd kétbalkezes. Az ügyes dilettánsokon nem lehet nevetni.
– Honnan tudod, hogy nem írtam már meg? – kacsintott a Zeneszerz?.
Az Orvos egy pillanatra meghökkent, aztán megcsóválta a fejét.
– Olykor magam sem tudom, mikor vegyelek komolyan.
Az utolsó hangok is elcsendesültek a hangversenyterem sarkaiban.
A néma figyelem azonban még ott vibrált az arcokon. Nem mozdult senki, még a kezek sem emelkedtek tapsra, a szájak sem nyíltak ovációra.
Hosszú percek teltek el, míg végre valaki megmoccant.
A karmester állt csak a pódiumon, szemben a közönséggel. Kezében remegett a pálca.
Tudta, hogy meg kell szólalnia, de mit is mondhatna? Akárcsak a néz?k, ? is a zene hullámain ringatózott még.
A torkát sem merte köszörülni, szentségtörésnek érezte volna a hangot. Valaki lassan fölállt, és egyre többen követték a példáját.
A székek halkan súrlódtak, ahogy óvatos szoknyák és nadrágok érintették.
Kifelé tartottak az emberek, egyetlen szó, egyetlen gyors mozdulat nélkül.
Még az el?csarnokban is csak suttogva szóltak, de amikor a kapu szárnyai lebegni kezdtek, fokozatosan magukhoz tértek.
A kinti friss leveg?n ki-ki útjára indult, s az élmény erre a napra kicsit boldogabbá tette többségüket.
A sajtótájékoztatón kevesen voltak, ami nem is meglep?, elvégre nem könny?zenei koncertr?l volt szó.
Ismer?s arcok, a néhány kulturális újság, rovat zenei munkatársa régóta jó ismer?snek számított.
Jegyzeteiket lapozgatva, türelmesen vártak.
A Zeneszerz? pontos volt, mint mindig.
– Mester, elmagyarázná a címet?
A kérdez? egy szürke szem? n? volt, az a típus, amely magára vonja a tekintetet. Mély hangja szinte súrolja a homlokot, lágyan és lassan beszél, mozdulatai kiszámítottnak hatnak, még a tüsszentése is.
– A cím? Egy érzést próbáltam megfogni, azt a momentumot, amikor az es?csepp még szabadon hullik, mámorosan zuhan, de a következ? pillanatban egy eserny?nek ütközik, és vége… Az es?csepp utolsó boldog pillanata.
– Az erny? is allegorikus, de a túl hosszú címeket senki sem szereti – mosolyodott el.
Id?sebb, kecskeszakállas férfi vette magához a szót.
– Érdekes megoldás, hogy a szonáta alatt végig szaval egy láthatatlan hang a zenekari árokból. Az els? percekben kicsit zavarba ejt?, mert megosztja a figyelmet.
– Ez is volt a szándék. Nem tartom az érzéseket szépen megrajzolt szivárványnak. Ahonnan jönnek, az mindig egy kicsit kaotikus. Csak akkor tisztulnak le, amikor teljesen a tudatára ébredünk.
A gúnyoros arcú, sötét hajú és szemüveg? kritikus visszatette a tányérjára a félbemaradt szendvicset.
– Vajon mi az oka, hogy a koncert elején nagyon sok a látványelem: lézer, táncosok, színpadon átvonuló emberek, aztán mindez percr?l percre csökken, és végül csak a zenészek maradnak, meg a csillárfény?
– Úgy gondoltam, hogy a mi kis forgatagos világunkból indulok ki. Ahogyan mélyül az érzés, úgy reked kívül fokozatosan a felszíni kavargás.
– És mi a célja a koncert anyagával? Megjelenteti? Lesz koncertkörút?
– Erre nem tudok válaszolni. Nincs semmilyen tervem. Ha megkeresnek majd ilyen ötletekkel, akkor majd válaszolhatok – villant meg a szemében a der?.
Amikor a sajtótájékoztató végetért, a szürke szem? n? szinte odafutott hozzá.
– Mester!
– Igen?- állt meg csodálkozva.
– Már régóta szeretnék Önt?l kérdezni valamit.
– Parancsoljon, kisasszony.
– Vajon Ön tör?dik a saját m?veivel egyáltalán?
– Hogy érti ezt?
A n? ajka olyan lassan nyílt, mintha csókra várna. Halkan, tagoltan beszélt.
– Csodálatos m?veket ír, és ezt tudja jól! Ami kikerül a kezéb?l, azt viszik, mint a cukrot. Még a kritika sem fanyalog, csak dicsér, lelkendezik. És mit csinál maga, hogy még több emberhez eljuthasson???
– Semmit.
– Pontosan! Semmit sem tesz, hogy rendes reklámot kapjon. Még menedzsere sincs.
A férfi szólni akart, de a n? leintette.
– A mai világban kell a publicitás, reklám, szponzorok. Mindenki, aki igazán befutott, így csinálja.
– Miért kellene nekem „befutnom”? Zeneszerz? vagyok, nem primadonna.
– De így nem ismerik elegen! Mennyi embert tehetne boldoggá a muzsikájával! Rájuk nem gondol?
– Nézze, kisasszony. Hiszek abban, hogy akinek éppen az én zenémre van igénye, ahhoz el is fog jutni. El?bb vagy utóbb. A hírnév nem nekem való. Nagyon jól tudom, mi mindennel jár együtt. Végiggondoltam már ezt. Maga szerint hogy érzik magukat azok a sztárok, akiket a médiaguruk szeszélye már ejtett? Tegnap az utcára sem mehetett test?rök nélkül, botrány-kannibálok jártak a nyomában, egész hivatal kellett, hogy az ügyeit intézze. Ma csak akkor írnak róla, ha valami kínos dolgot m?vel. Holnap pedig összetévesztik a sarki f?szeressel. A népszer?séget könny? megszokni, de leszokni róla..Nehezebb, mint a drogról! Örökké megmarad a veszteség érzése. Maga szerint, kisasszony, lehet így egy teljes élet?
A n? szemében mély tüzek lobogtak.
– Remélem, nem gondolja, hogy rosszat akarnék magának.
A férfi mosolya lassú volt, súlyos és talányos, akár a Szfinxé.
– Maga jót akar. Nagyon jót. És ez így van rendjén.
Az este lágy illatokkal telt meg, vidám bárányfelh?k szaladtak a szél után. Mintha nem is a március jégpálcikákkal szúrós h?vöse érkezne, a hatalmas ablakokon nem hatolt át a külvilág. Benn jó meleg volt.
A terem sokat látott már, ezrek és ezrek jöttek, majd t?ntek el.
Milliószor csattant fel a taps, az ünnepélyes, fennhangon kimondott nevek közül egyeseket az emberek emlékezetébe vésett, másokat a mély feledésbe sodort a történelem.
Az Elnök átadta az utolsó díjat is. Az estélyi ruhás hölgyek, szmokingos urak kiözönlöttek a büféasztalokhoz, s a pincérek arcára nyomban ráfeszült a hivatásos mosoly.
Az Orvos megállt egy pillanatra. Szép, fekete hajú, pici túlsúlyát ügyesen leplez? felesége nekiütközött.
– Nézd csak- suttogta az Orvos, mintha ekkora tömegben bárki is meghallhatta volna. – Látod azt a vörös kép?, hadonászó alakot?
Az asszony kutatva nézett a jelzett irányba.
– Arra gondolsz, akinek máris majonézes a nyakkend?je? Mi van vele?
– Nagymen? az illet?. Vállalkozásai vannak.
– Akkor mit keres itt? Ez egy m?vészeti esemény!
Az Orvos nekid?lt a márványoszlopnak.
– No igen. ? barátja a m?vészeteknek. Azaz a m?vészeknek. Amióta több a pénze, mint az agysejtje, azóta minden komolyabb eseményre meghívatja magát. Imádja, ha szponzornak nézik, és kell? id?ben el is ejt egy-egy homályos megjegyzést err?l.
A felesége der?sen mosolygott, és a svédasztalhoz kormányozta a férjét.
– Szerezz nekem egy lazacos szendvicset kérlek, amíg még van.
Edit, a szürkeszem? újságíró a kollégáival beszélgetett. Ha valaki megfigyeli ?ket, ahogy a Zeneszerz? tette, észreveszi, milyen rutinosan jár a szemük vendégr?l vendégre. Szakmai ártalom mindent meglátni, örökké résen lenni.
Egy beugróban állt, laza, kényelmes tartásban, egyedül.
Egészen halványan mosolygott csak.
Lassan elszakadt a fal h?vösét?l, és a csoporthoz sétált.
– Éppen magáról beszélgettünk!- kiáltott föl a sötét szemüveges.
– Valóban?- kérdezte udvariasan. – Jót vagy rosszat?
A szemében nem volt igazi kíváncsiság.
– Bizonyos, hm… Pletykákat hallani önr?l.
A férfi jelent?ségteljesen elhallgatott, és a Zeneszerz? arcát fürkészte. Egy kínossá váló percig várta a reakciót, de hiába. Felsóhajtott hát, és folytatta.
– Úgy hírlik, hogy nem csak komolyzenével foglalkozik, hanem kirándulgat a könny?zene irányában is. Filmzenéket ír. Mégpedig álnéven, s?t álneveken.
– Ez így nem pontos. Olykor besegítek egy-egy kollégának, ha kéri.
– Milyen szerény! Állítólag több komoly díjas film is a maga m?ve! Vannak, akik fölismerik a keze nyomát, bármennyire sokoldalú is.
– Vannak közös munkák, nincs értelme tagadni. De miért érdekes ez?
– Mert soha nem szerepel a neve! Még közrem?köd?ként sem. Soha, semmilyen stáblistán nem olvasható.
– Szorgalmas ember lehet, aki ezt kinyomozta – a der? jól láthatóan csillogott a szemében.
– És nem csak ezt. Maga rockzenét is szerez. Slágereket!
– Ez csak nem b?n?
Edit köhintett, de csöndben maradt.
– Nem gondolja, hogy elvesztegeti a tehetségét? Lealacsonyítja magát, és pont akkor, amikor olyan kevés az igazi zeneszerz?!
– Nem gondolom, kedves barátom. Ami embereknek örömöt szerez, és senkinek nem árt, az nem lehet lealacsonyító. Az ajándék, amit oda kell adni.
Erre nem volt mit mondani.
Végül Edit megkérdezte:
– Miért nem lehet tudni semmit az ön magánéletér?l? Semmi botrány, n?ügy, megvert pincér, kirúgott sof?r…
– Mert magánélet, kisasszony, és ezt komolyan is veszem. – És most, ha megbocsátanak…
Semmilyen indulat nem volt az arcán, amikor biccentett, és továbbment.
– Háááát… Megpróbáltam – mondta a szemüveges.
– Kíváncsi vagyok, hogy mivel lehet fölpiszkálni. Mert ilyen ember nincs.
– És a repül?k sem szállhatnak föl, mert nehezebbek a leveg?nél, ugye?- kérdezte Edit.
A férfi csúnyán nézett rá, aztán szusszant egyet.
– Jövök nektek egy sörrel. Nekem sem sikerült.
Az Orvos és a felesége eközben a Karmesterrel beszélgetett.
A Karmesternek kissé félrecsúszott a nyakkend?je, ami arra utalt, hogy a kezében lév? pezsg?spohárnak voltak már jócskán el?dei.
– És akkor három piros zsetont tettem a 17-esre!- kiáltotta éppen, amikor a Zeneszerz? odaért.
– És nyert?- kérdezte az asszony.
– Hát persze! Szoktam! Néhány sajnálkozó tekintetet- felelte vigyorogva.
– Nocsak! A Mester megérkezett. Épp a legjobbkor. Kezdtem kifogyni a történetekb?l, ezt a csinos asszonykát meg szórakoztatni illik.
Az Orvos hangosan nevetett.
– Hozok pezsg?t – mondta, és elsietett.
– Rajta bezzeg nem látszik az ital. Biztos beoltotta magát ellene- dünnyögte a Karmester.
– Hanem te aztán megérdemelted a kitüntetést, kolléga!
A Zeneszerz? az asszonyra nézett, ? meg vissza. A n? szeme egyszerre volt fürkész? és kifürkészhetetlen.
– Örülök, hogy így gondolod – felelte, továbbra is a n?re függesztve tekintetét. Gondolatok villantak, egy pillanatig láthatatlan híd feszült közöttük, aztán el is t?nt.
– Te vagy a legjobb – mormogta a Karmester.
– Olykor sajnálom, hogy ismerlek. Amíg te föl nem t?ntél, én is zeneszerz? voltam.
– Csak volt? – kérdezte a n?.
– Csak voltam – bólogatott. – A mi kedves barátunk jön, és gy?z! Még látnia sem kell közben. Fogja magát, besétál hozzám, és letesz egy kottát az asztalra. Belelapozok. Aztán ott vége is volt a karrieremnek.
– Ezt nem értem- mondta a n?.
– Én sem értettem. Beállít egy ismeretlen egy zongoradarabbal, ami pontosan azt a témát fejti ki, amin öt éve dolgoztam. ? meg készen van vele! És az övé tökéletes! Megírta azt, amit én akartam, csak százszor jobban! Azóta megtette már néhányszor. Nem csinálok magamból hülyét…
– Te vagy a legjobb karmester – mondta a Zeneszerz?.
A férfi arcából kifutott a szín. Lassan szétnyitotta a markát, és a pezsg?spohár csörömpölve tört ezer darabra. Megrázkódott, és a fejét ingatta. Lépet egyet, aztán még egyet.
– Amíg eszedbe nem jut, hogy vezényelj – suttogta, és bizonytalan járással a tömegbe indult.
Az Orvos némán nézte a jelenetet.
– Igazat mondott – dörmögte.
Felesége úgy érezte magát, mint aki tornádóba került.
A Zeneszerz? csak állt.
– Hazamegyek. Mulassatok jól.
Hátatfordított, és vissza sem nézve ment el.
– Szörny? ember- szólalt meg végre az asszony.
– Ugyan, miért? Mert tehetséges?
– Nem azért.
– Hanem?
– Mert kikezdhetetlen. Mert nem lehet valakit szeretni, aki hibátlan. Mert örökké emlékeztet minket a tökéletlenségünkre!
– Én szeretem – mondta az Orvos. – A barátom.
– Te rajongsz érte!- kiáltotta az asszony.
– Csodálod!
– És ha igen? Miért baj az? A tehetséget el kell ismerni. Csak kicsinyes emberek féltékenyek arra, aki jobb náluk.
– Neki nincs is szüksége rád. Mikor kért t?led bármit is? Mikor sírta ki magát a válladon? Ez nem barátság!
Az Orvos szomorúan bólintott.
– A hegynek sincs szüksége senkire. Nekünk van szükségünk a hegyre. Hogy ne legyen minden sík, hogy ne lássunk minden kis buckát hegycsúcsnak…
A Zeneszerz? letette a kabátját, és a m?helybe sietett. Leült a munkaasztalához. Kezébe fogta a kicsíny vés?t, és egy pillanatra elt?n?dött.
Aztán nekifogott, és a nyakék hamarosan virágzó rózsabokor alakját öltötte.
