Mirci életében nyugalmas, egyben szokatlan és különleges napok, hetek következtek. Jó anyuka volt, ösztönei remekül megsúgták neki, mit is kell tenni egy játékos kiscicából egyszeriben anyává váló macskának.
Eleinte ki sem szállt a dobozából, s a kicsik mindig rajta csüngtek. Másnap estefelé már aggódtam, mert úgy láttam, nem evett, nem ivott egész nap semmit. Megmelegítettem a tejecskét, úgy tartottam elé, s akkor szomjasan lefetyelt kicsit bel?le, de nem szállt ki a kuckójából.
Következ? nap s?r?, tésztával és darabolt, f?tt csirkehússal megrakott finom húslevest kapott, ennek, ahogy megérezte az illatát, otthagyta kicsinyeit és gyorsan, mint aki attól fél, hogy valaki eleszi el?le a kaját, felhabzsolta. Nyilván rendesen kiéhezett… Hisz a kicsik csaknem folyamatosan cummogtak pocakján, mint két kis minivekni. Míg picik voltak a cicák, Mirci így evett: rohanva, habzsolva, szerintem inkább attól való aggódásában, hogy „úristen, most otthagyta a kicsiket, mi lesz, ha nem megy vissza minél hamarabb?” Egyszer?en félt, hogy közben bajuk eshet.
Ha leguggoltunk a doboz elé, Mirci tágra nyílt holdszemeib?l sütött a féltés, s ha óvatosan, két ujjal simogatva a kiscicákhoz nyúltunk, minden mozzanatunkat éberen, vigyázva figyelte. Mikor végeztünk a cicák simogatásával, Mirci gondos mosdatásba kezdett. Elvégre meg kellett szabadítani minél el?bb a kicsiket a kezünk nyomától! Folyton azt láttuk: szoptatás, mosdatás…
Gyarapodtak is szépen, szemmel láthatólag Mirci is büszke volt rájuk. A csöppségek szinte teherhordócsacsi-szer?ségként néztek ki, ahogy kis pocakjuk kigömbölyödött. Élénk szopcsizás közben kihallatszott a szájacskák cuppogása, s látszott, hogy aktívan közrem?ködnek abban, hogy minél hamarabb tejcsi juthasson szájukba: kis kezükkel vehemensen dagasztották anyjuk hasát.
Mirci lefogyott, hasán lógott a b?r – reménykedtünk, hogy ez azért nem marad így. Hiányzott, hogy nem alszik velem, nem jár az ölembe, hiszen a kicsik mindennél el?bbre valók voltak, nem volt rám ideje.
Repültek a napok, a kicsiknek kinyílt a szemük, hatalmas, csodálkozó, kék „kockaszemmel” néztek a világba (mi kockaszemnek mondtuk, bár valójában inkább rombusz alakú szemük van a kiscicáknak) – tündéri kis pockok voltak. S az els? ingadozó, dülöngél? lépteik, amikor d?ltek-borultak, újra felálltak, kezdték elölr?l, majd teljesen kifáradva bújtak anyjukhoz szopikálni egy-egy fizikai megpróbáltatásos sorozat után, s úgy ki voltak purcanva sokszor, hogy már az elején bealudtak.
Most már nevet is kaptak a cicák. A kis fekete, úgy t?nt, Mirci mása lesz, csak egy kicsit tohonyábbnak és vaskosabbnak t?nt – ami nyilván még természetes, hisz dagi kiscica volt még -, és amiatt, hogy menés közben úgy látszott oldalról, hogy a feneke fentebb áll, mint a nyaka, ezáltal valahogy olyan macis volt, így hát rajta maradt a Medve név.
A kis sárgás-barnás cirmos teljesen oroszlánképpel rendelkezett, nem volt babaszépség? arc, hanem inkább hosszúkás formájú – egyébként apja, Bandi kiköpött mása volt.
S ha már Bandit említem, itt közbevet?leg jegyzem meg, hogy Bandi közben odaszokott a házhoz, teljesen megszelídítettük, enni is kapott, hagyta magát simogatni, és id?nként a házba is bejött, szunnyadt egyet-egyet néha egy széken, kipihenni a fáradalmakat. A hatalmas, buckófej? tigrist évekig magunkénak mondhattuk, bár szerintem alapból nem kóbormacska, inkább kétgazdás cica volt. Úgy gondolom, azért tartózkodott szinte mindig nálunk, mert eredeti otthonában ? „csak egy macska volt” a háznál, aki fogjon egeret leginkább, nálunk pedig szeretetet is kapott. Imádta, ha simogatjuk, hálásan nézett ránk mézsárga szemével, és igen buzgón, férfiasan dorombolt. Legalább öt-hat évig dekkolt nálunk, s a kés?bbiekben volt, hogy nemegyszer négy cica aludt az ágyamon, tulajdonképpen az egész család. Nekem úgy kellett a kívánt formulára igazítanom magam az ágyamon, hogy elférjenek a macskák, nehogy már kényelmüket megzavarjam, ha netán el?bb elhelyezkedtek az ágyon, mint én… Egyszóval, a kis cirmost, els?sorban oroszlán kinézete miatt, Leónak hívtuk.
A két kis vadállatnak elegend? szopnivaló akadt, mégis el?fordult, hogy kis kezükkel turkálgatták lefelé a másikat, nehogy kevesebb tej jusson saját gyomrukba. Ha Mirci megelégelte a nyüzsgést, hatalmas mosdatásba lendült, azzal fékezve le a kicsik dinamikus forgolódásait. Úgy el tudtam nézegetni, ahogy nagy cicám egyik tappancsával ellentmondást nem t?r?en leszorítja az egyik makkát, s olyan er?vel kezdi nyalni, hogy néha már elkezdtem (volna) aggódni, ha nem lettem volna benne biztos, hogy Mirci, az anyjuk, csak tudja tán, mit csinál… Id?nként teljesen összelapult a kiscica, lenyalt sz?re b?rként tapadt a testére, vagy fejét teljesen hátranyalta az anyja, s ha végzett, ugyanezt kezdte elölr?l, a másik cicával. De soha meg sem nyikkantak a kicsik emiatt.
Telt-múlt az id?, s láttam, a kíváncsiság és a fokozódó testi er?nlét hamarosan meghozza gyümölcsét: a kiscicáknak kevés lesz már a hely, nagyobb mozgáslehet?ségre vágynak rövidesen, s a világ is arra vár, hogy általuk is felfedez?dhessen…
