Kerekes László Szerző
Vezetéknév
Kerekes
Keresztnév
László
11 év 2 komment

Ez a rövidke írás még ?rzi egykori versíró múltam nyomait.

A ház hatszöglet? volt, minden oldalán bejárattal.
Zanzi találomra választott ajtót, miután jól szemügyre vette a helyet.
Kellemesen rózsaszín falai bizalmat ébresztettek benne.
?sz hajába port fújt a szél, rendetlen öltözéke lötyögött sovány testén.
Lenyomta a kilincset, és belépett. Egyetlen helyiség tárult a szeme elé.
A falakon festmények függtek, fest?i összevisszaságban. Tájképek és portrék, csendéletek és absztrakt alkotások egymás hegyén-hátán.
Sehol egy bútor, egy lámpa, egy ember.
Zanzi magához szorította a kezében tartott tekercset, és óvatos léptekkel körüljárta a szobát.
Talált egy üres helyet, és gyakorlott mozdulatokkal elhelyezte a saját képét.
Még egy gyors pillantást vetett körbe, aztán továbbállt.

A ház kör alakú volt, egyetlen ajtóval.
Tanka hamar rátalált, és szokott, siet?s lépteivel egyenesen felé tartott.
Észre sem vette a csupasz falakat, az ívelt ablakokból ferdén hulló fénysugarakat.
Kicsi, sárgás árnyalatú szeme az egymás mellé tolt asztalokat fürkészte.
Nyitott könyvek hevertek szerteszét. Tanka felfújta az arcát, és szusszantott. Sorra szemügyre vette a kínálkozó lapokat.
Némelyik szöveg ismer?s volt, azokon végigsimított, másokon csak átszaladt a tekintete. Szürke b?rkabátja alól el?vette saját kötetét.
Kinyitotta a megjelölt oldalon, aztán az egyik, er?sen porosodó könyvre tette.
Ujja hegyére csókot szórt, és babonásan megérintette a lapot.
Az ajtó halk nyikordulással csukódott be mögötte.

A ház négyszögletes volt. Se ajtaja, se ablaka.
Hologramok forogtak a sarkokban. A döngölt földpadlón széttaposott madáreleség.
Az ember kopott, vörösbársonyos karosszékben ült, kezében pipaformájú tollal.
Nem írt, nem rajzolt, csak fogta a tollat, és nézte az érkez?ket.
Látta, amint Zanzi visszaérkezik, és apró cédulákat ragaszt néhány kép alá.
Tanka éppen mellette áll, és bele-belelapoz a hever? könyvekbe.
Sokan érkeztek, de egymást nem láthatták, mert mindegyik más-más dimenzióban létezett.
Egyedül a székben ül?, néma ember szeme követhette az egymáson átsuhanó árnyalakokat.

?t pedig nem figyelte más, csak a telihold.

11 év 3 komment

Mafi, a marsi fehér egér mesél a maga módján. 🙂

Egyszer volt… Hálistennek, mert ilyen esetb?l még az egy is sok, hogy a Kisbüdös utca lakói korán ébredtek.
    Annyira korán volt még, hogy a madarak is épphogy a másik oldalukra fordultak.
    Ez persze csak költ?i fordulat, mert madarat arrafelé Napóleon óta nem láttak, és akkor is csak roston, majonézes újkrumplival.

    A lényeg, hogy korán volt.

    Zötyköl Ödön szerszámkapisgáló baktatott csak az utcán hazafelé, csontrészegen.
    Ha látott már valaki egy spárgára kötött metronómot hullámvasúton lóbálva, akkor nagyjából h? képet alkothat arról, mennyire bonyolult feladat volt e jelentéktelen mellékszerepl? számára a hazajutás.

Ráadásul ? volt az egyetlen szemtanú, mikoron is Ormót Lajos megvilágosodott.

    Ormót Lajos a nép egyszer? gyermekeként született, de a helyzet kés?bb rosszabbodott.
    Érettségi után hiába próbált elhelyezkedni mint manik?rös, az el?ítéletek útját állták.

    Ha valaki két méter magas és százhúsz kiló, az bizony komoly versenyhátrány a szakmában. Csak egy pék akarta felfogadni péklapátnak, de Lajos idáig azért nem alacsonyodott le. Végül mégis sikerült elhelyezkednie az iparitanuló iskolában, mint segédöntvény demonstráció.

    Bánatosan tengette életét, amelynek értelmét mindhiába kutatta nyugtalan éjszakákon át.
    Megvilágosodása akkor következett be, amikor véletlenül ráült a kisujjára, és az ijedtében kificamodott.
Lajos tágranyílt szemekkel nézte a kérd?jellé görbült ujját. Nem volt buta ember, rögtön arra gondolt, hogy valami nem stimmel.
    Odakapott, ahol a problémát sejtette, és egy mozdulaltal helyére tette a kérd?jelet.
    – Jujjjjujjjj! – kiáltotta, mert nem volt érzéketlen tuskó.
    A fájdalom hamar csillapodott, és csodák csodája, megint felkiáltójel nézett vele farkasszemet.
    Ez a ” Jujjjjujjjj” ordítás a megvilágosodás pillanata: ett?l esett hasra Zötyköl Ödön (legalábbis kés?bb ezt állította), ekkor kavarodott föl teljesen a Kisbüdös utca csöndes horkolástól áporodott leveg?je.

 

    Lajos napokig az élmény hatása alatt maradt.
    Emiatt többször elesett, hol itt, hol ott verte magát össze, de elég volt egy mozdulat, és máris helyrehozta a sérülést.
    Elmesélte barátaink is a dolgot, akik eleinte hitetlenkedtek.
    Amikor azonban Ormót Lajos egyetlen érintéssel kijózanította Vas Magor sín-szinez?t, már nem kételkedtek, hogy Lajosnak csodálatos képessége van.

    Egyedül Rozzant bácsi dörmögött, hogy az ? idejében ezt pofonnak hívták, de ? egy teljesen másik meséb?l tévedt ide véletlenül, ezért nem is hallgattak rá.
    Nosza, ezután egymásnak adták a kilincset a Kisbüdös utca szorgos lakói, és Lajos boldogan gyógyított tályogot és hályogot, nyúlszájat és farkastorkot, kovácsot és kalapácsot.

    Talán még most is tartana a heppidéj, ha egyszer be nem toppan hozzá egy idegen. Olyan csúnya volt, hogy a kockak? is csikorgott foga alatt.
    – Doktor Medd? Hányó Banya vagyok! – s?vitette, és nem hazudott. – Azért jöttem, hogy egyeztessük a módszereinket!

    Lajos eldobta a kezében tartott csapot és papot, és ész nélkül visszarohant segédöntvénynek.

11 év 7 komment

Ez az írás a második próbálkozásom a prózában. Hosszú el?készítés után született. Ma már nem pontosan így írnám meg, de ez szubjektív, persze. A kritikus vélemények segítenének csiszolni az elbeszélést.

Csöndesen üldögélt az erkélyen, és a távoli hegyekbe kapaszkodó felh?ket nézte.
    Az es? monoton kopogása a tet?n szinte hipnotizálta.
    Az egyik felh? egészen mélyre siklott.
    – Fügefalevél a kopár hegy szemérmén – gondolta magában mosolyogva.
    Még volt egy teljes órája.

    A ház tompa zajai most nem zavarták.
    Teljesen elmerült az es?cseppek hallgatásában.
    Érzékeny füle sorra bontotta ki a ritmusokat, az egyszer?, ismétl?d? dallamokat, amint a víz a különböz? felületekre hullott.
    A cserepeken gitárként pendült, az ereszen dobolt, az erkély vaskorlátján a havasi kürt hangján szólt.
    A férfi keze megrándult, mintha vezényelné az égi kórust, de azonnal el is ernyedt.
    Csak hallgatta, itta ezt a különleges zenét.

    Amikor eljött az id?, lassan készül?dni kezdett.
    Az es? elállt, mire a Klubba indult.

    – Még öt percig jóindulatú leszek, utána kitör bel?lem az állat! – mondta az Orvos egy nagy sóhaj kíséretében.
   Az asszisztensn? kuncogott. Dús, vöröses hajkoronája vele bólogatott.
    Ismerte már jól a férfit, tudta, hogy sosem lenne képes gorombáskodni a betegekkel.
    Kevés hervasztóbb munka van pedig egy orvos számára, mint egy rendel?intézetben robotolni. Betegek minden percben. A folyosóra sem léphet ki anélkül, hogy valaki meg ne szólítsa.
   Arcok százai. Nevek, panaszok, gyógyszerek. Mindig ugyanazok a betegségek, semmi különlegesség. A fején hordott tükröt néha elfelejti levenni, amikor végre hazaindulhat.
    Még szerencse, hogy csak heti egy napot kell letudnia, a többin ott van a kórház, új, modern, szép, szinte európai. Mintha egy másik kontinensre utazna.
    Ezen a hétf?n kicsit jobban elfáradt. Vagy talán csak szórakozott volt.
   Az asszisztensn? végzett a pakolással, átöltözött, és egy percre megállt.
    Az Orvos mindig ráadta a kabátot, és együtt indultak el, bár egészen másfelé laktak.
    – Nem jön, doktor úr? – kérdezte végül.
    A férfi fölkapta a fejét.
    – De… Természetesen – felelte, és lassan fölállt, letette a köpenyét és nyúlt a kabátjáért.
    – Valami baj van?- kérdezte a n?.
    – Nem, dehogy. Kicsit elgondolkodtam.
    – Azt látom.
    A n? ezt már csak gondolta, de nem mondta ki.
    Szó nélkül fölvette a m?sz?rmét, és kinyitotta az ajtót.
    Az Orvos beült a kocsiba, és ráhajtott a Klub felé vezet? útra.
    A f?útvonalról nyíló, csöndes kis utcában szerényen bújt meg a Klub. Felt?n? reklámnak híján volt, egy kert kerítése fölött lógott az egyszer? tábla.
    A kapun belül, pár méteres séta után nyílt a bejárat.
    Els? ránézésre egyszer?, családias söröz?nek látszott.
    Hat gyalult asztal, szintén fából készült székek, ízléses, régi sörreklámok a falon.
    A helyiség végében állt a bárpult, ahol a kétf?s személyzet f?hadiszállása volt. Innen egy nagy üvegajtón át lehetett lesétálni a pár lépcs?n a Klubba.
    Négy snooker-asztal, mindegyikhez pár szék, kisasztal – ennyib?l állt a berendezés.
    Az Orvos rendszertelen id?közönként találkozott a Barátjával itt, s beszélgettek parti közben, olykor helyette is, de utána föltétlenül.

Ezen a napon, játék után, üresen várta ?ket a sarokasztal.
    Pár percig hallgattak, miközben az Orvos a söröspohár fölött kíváncsian nézte a barátját.
    – Készen lettél vele?- kérdezte végül.
    – Készen. Éppen, miel?tt elindultam volna ide – mosolyogott a másik.
    – Találtál címet is?
    – Ühüm. Es?erny? szonáta. Szerintem találó. Már csak le kell írnom az egészet.
    – Ha nem ismernélek, el sem hinném, hogy fejben szerzel zenét. Még most is olyan hihetetlennek t?nik.
    – Ó, igen. Persze – bólintott a Zeneszerz?.
    – Az emberek úgy képzelik, hogy egész nap ülök a zongora vagy a számítógép el?tt, és folyamatosan agyára megyek a szomszédoknak.
    – Nincs is szomszédod – nevetett az Orvos.
    Erre ittak még egy pohárral.

    – Lassan összeáll a bemutató koncert anyaga. Eljössz majd?
    – Persze. Szeretem a jó zenét. És Te eljössz a következ? m?tétemre?
    A Zeneszerz? kacagott.
    – Ott a helyem! Föltéve, hogy lehetek az asszisztensed.
    – Képes lennél rá, ahogy ismerlek. És még a fogókat sem tévesztenéd össze a csipeszekkel – somolygott az Orvos.
    – Megírhatnád egy szatírában, de persze úgy, hogy a segéd kétbalkezes. Az ügyes dilettánsokon nem lehet nevetni.
   – Honnan tudod, hogy nem írtam már meg? – kacsintott a Zeneszerz?.
    Az Orvos egy pillanatra meghökkent, aztán megcsóválta a fejét.
    – Olykor magam sem tudom, mikor vegyelek komolyan.

    Az utolsó hangok is elcsendesültek a hangversenyterem sarkaiban.
    A néma figyelem azonban még ott vibrált az arcokon. Nem mozdult senki, még a kezek sem emelkedtek tapsra, a szájak sem nyíltak ovációra.
    Hosszú percek teltek el, míg végre valaki megmoccant.
    A karmester állt csak a pódiumon, szemben a közönséggel. Kezében remegett a pálca.
    Tudta, hogy meg kell szólalnia, de mit is mondhatna? Akárcsak a néz?k, ? is a zene hullámain ringatózott még.
    A torkát sem merte köszörülni, szentségtörésnek érezte volna a hangot. Valaki lassan fölállt, és egyre többen követték a példáját.
    A székek halkan súrlódtak, ahogy óvatos szoknyák és nadrágok érintették.
    Kifelé tartottak az emberek, egyetlen szó, egyetlen gyors mozdulat nélkül.
    Még az el?csarnokban is csak suttogva szóltak, de amikor a kapu szárnyai lebegni kezdtek, fokozatosan magukhoz tértek.
    A kinti friss leveg?n ki-ki útjára indult, s az élmény erre a napra kicsit boldogabbá tette többségüket.

    A sajtótájékoztatón kevesen voltak, ami nem is meglep?, elvégre nem könny?zenei koncertr?l volt szó.
Ismer?s arcok, a néhány kulturális újság, rovat zenei munkatársa régóta jó ismer?snek számított.
    Jegyzeteiket lapozgatva, türelmesen vártak.
    A Zeneszerz? pontos volt, mint mindig.
    – Mester, elmagyarázná a címet?
    A kérdez? egy szürke szem? n? volt, az a típus, amely magára vonja a tekintetet. Mély hangja szinte súrolja a homlokot, lágyan és lassan beszél, mozdulatai kiszámítottnak hatnak, még a tüsszentése is.
    – A cím? Egy érzést próbáltam megfogni, azt a momentumot, amikor az es?csepp még szabadon hullik, mámorosan zuhan, de a következ? pillanatban egy eserny?nek ütközik, és vége… Az es?csepp utolsó boldog pillanata.
    – Az erny? is allegorikus, de a túl hosszú címeket senki sem szereti – mosolyodott el.
    Id?sebb, kecskeszakállas férfi vette magához a szót.
    – Érdekes megoldás, hogy a szonáta alatt végig szaval egy láthatatlan hang a zenekari árokból. Az els? percekben kicsit zavarba ejt?, mert megosztja a figyelmet.
    – Ez is volt a szándék. Nem tartom az érzéseket szépen megrajzolt szivárványnak. Ahonnan jönnek, az mindig egy kicsit kaotikus. Csak akkor tisztulnak le, amikor teljesen a tudatára ébredünk.
    A gúnyoros arcú, sötét hajú és szemüveg? kritikus visszatette a tányérjára a félbemaradt szendvicset.
    – Vajon mi az oka, hogy a koncert elején nagyon sok a látványelem: lézer, táncosok, színpadon átvonuló emberek, aztán mindez percr?l percre csökken, és végül csak a zenészek maradnak, meg a csillárfény?
    – Úgy gondoltam, hogy a mi kis forgatagos világunkból indulok ki. Ahogyan mélyül az érzés, úgy reked kívül fokozatosan a felszíni kavargás.
    – És mi a célja a koncert anyagával? Megjelenteti? Lesz koncertkörút?
    – Erre nem tudok válaszolni. Nincs semmilyen tervem. Ha megkeresnek majd ilyen ötletekkel, akkor majd válaszolhatok – villant meg a szemében a der?.
    Amikor a sajtótájékoztató végetért, a szürke szem? n? szinte odafutott hozzá.
    – Mester!
    – Igen?- állt meg csodálkozva.
    – Már régóta szeretnék Önt?l kérdezni valamit.
    – Parancsoljon, kisasszony.
    – Vajon Ön tör?dik a saját m?veivel egyáltalán?
    – Hogy érti ezt?
    A n? ajka olyan lassan nyílt, mintha csókra várna. Halkan, tagoltan beszélt.
    – Csodálatos m?veket ír, és ezt tudja jól! Ami kikerül a kezéb?l, azt viszik, mint a cukrot. Még a kritika sem fanyalog, csak dicsér, lelkendezik. És mit csinál maga, hogy még több emberhez eljuthasson???
    – Semmit.
    – Pontosan! Semmit sem tesz, hogy rendes reklámot kapjon. Még menedzsere sincs.
    A férfi szólni akart, de a n? leintette.
    – A mai világban kell a publicitás, reklám, szponzorok. Mindenki, aki igazán befutott, így csinálja.
    – Miért kellene nekem „befutnom”? Zeneszerz? vagyok, nem primadonna.
    – De így nem ismerik elegen! Mennyi embert tehetne boldoggá a muzsikájával! Rájuk nem gondol?
   – Nézze, kisasszony. Hiszek abban, hogy akinek éppen az én zenémre van igénye, ahhoz el is fog jutni. El?bb vagy utóbb. A hírnév nem nekem való. Nagyon jól tudom, mi mindennel jár együtt. Végiggondoltam már ezt. Maga szerint hogy érzik magukat azok a sztárok, akiket a médiaguruk szeszélye már ejtett? Tegnap az utcára sem mehetett test?rök nélkül, botrány-kannibálok jártak a nyomában, egész hivatal kellett, hogy az ügyeit intézze. Ma csak akkor írnak róla, ha valami kínos dolgot m?vel. Holnap pedig összetévesztik a sarki f?szeressel. A népszer?séget könny? megszokni, de leszokni róla..Nehezebb, mint a drogról! Örökké megmarad a veszteség érzése. Maga szerint, kisasszony, lehet így egy teljes élet?
    A n? szemében mély tüzek lobogtak.
    – Remélem, nem gondolja, hogy rosszat akarnék magának.
    A férfi mosolya lassú volt, súlyos és talányos, akár a Szfinxé.
    – Maga jót akar. Nagyon jót. És ez így van rendjén.
    Az este lágy illatokkal telt meg, vidám bárányfelh?k szaladtak a szél után. Mintha nem is a március jégpálcikákkal szúrós h?vöse érkezne, a hatalmas ablakokon nem hatolt át a külvilág. Benn jó meleg volt.
    A terem sokat látott már, ezrek és ezrek jöttek, majd t?ntek el.
    Milliószor csattant fel a taps, az ünnepélyes, fennhangon kimondott nevek közül egyeseket az emberek emlékezetébe vésett, másokat a mély feledésbe sodort a történelem.
    Az Elnök átadta az utolsó díjat is. Az estélyi ruhás hölgyek, szmokingos urak kiözönlöttek a büféasztalokhoz, s a pincérek arcára nyomban ráfeszült a hivatásos mosoly.
    Az Orvos megállt egy pillanatra. Szép, fekete hajú, pici túlsúlyát ügyesen leplez? felesége nekiütközött.
    – Nézd csak- suttogta az Orvos, mintha ekkora tömegben bárki is meghallhatta volna. – Látod azt a vörös kép?, hadonászó alakot?
    Az asszony kutatva nézett a jelzett irányba.
    – Arra gondolsz, akinek máris majonézes a nyakkend?je? Mi van vele?
    – Nagymen? az illet?. Vállalkozásai vannak.
    – Akkor mit keres itt? Ez egy m?vészeti esemény!
    Az Orvos nekid?lt a márványoszlopnak.
    – No igen. ? barátja a m?vészeteknek. Azaz a m?vészeknek. Amióta több a pénze, mint az agysejtje, azóta minden komolyabb eseményre meghívatja magát. Imádja, ha szponzornak nézik, és kell? id?ben el is ejt egy-egy homályos megjegyzést err?l.
    A felesége der?sen mosolygott, és a svédasztalhoz kormányozta a férjét.
    – Szerezz nekem egy lazacos szendvicset kérlek, amíg még van.

    Edit, a szürkeszem? újságíró a kollégáival beszélgetett. Ha valaki megfigyeli ?ket, ahogy a Zeneszerz? tette, észreveszi, milyen rutinosan jár a szemük vendégr?l vendégre. Szakmai ártalom mindent meglátni, örökké résen lenni.

    Egy beugróban állt, laza, kényelmes tartásban, egyedül.
    Egészen halványan mosolygott csak.
    Lassan elszakadt a fal h?vösét?l, és a csoporthoz sétált.
    – Éppen magáról beszélgettünk!- kiáltott föl a sötét szemüveges.
    – Valóban?- kérdezte udvariasan. – Jót vagy rosszat?
    A szemében nem volt igazi kíváncsiság.
    – Bizonyos, hm… Pletykákat hallani önr?l.
    A férfi jelent?ségteljesen elhallgatott, és a Zeneszerz? arcát fürkészte. Egy kínossá váló percig várta a reakciót, de hiába. Felsóhajtott hát, és folytatta.
    – Úgy hírlik, hogy nem csak komolyzenével foglalkozik, hanem kirándulgat a könny?zene irányában is. Filmzenéket ír. Mégpedig álnéven, s?t álneveken.
    – Ez így nem pontos. Olykor besegítek egy-egy kollégának, ha kéri.
    – Milyen szerény! Állítólag több komoly díjas film is a maga m?ve! Vannak, akik fölismerik a keze nyomát, bármennyire sokoldalú is.
    – Vannak közös munkák, nincs értelme tagadni. De miért érdekes ez?
    – Mert soha nem szerepel a neve! Még közrem?köd?ként sem. Soha, semmilyen stáblistán nem olvasható.
    – Szorgalmas ember lehet, aki ezt kinyomozta – a der? jól láthatóan csillogott a szemében.
    – És nem csak ezt. Maga rockzenét is szerez. Slágereket!
    – Ez csak nem b?n?
    Edit köhintett, de csöndben maradt.
    – Nem gondolja, hogy elvesztegeti a tehetségét? Lealacsonyítja magát, és pont akkor, amikor olyan kevés az igazi zeneszerz?!
    – Nem gondolom, kedves barátom. Ami embereknek örömöt szerez, és senkinek nem árt, az nem lehet lealacsonyító. Az ajándék, amit oda kell adni.
    Erre nem volt mit mondani.
    Végül Edit megkérdezte:
    – Miért nem lehet tudni semmit az ön magánéletér?l? Semmi botrány, n?ügy, megvert pincér, kirúgott sof?r…
    – Mert magánélet, kisasszony, és ezt komolyan is veszem. – És most, ha megbocsátanak…
    Semmilyen indulat nem volt az arcán, amikor biccentett, és továbbment.

    – Háááát… Megpróbáltam – mondta a szemüveges.
   – Kíváncsi vagyok, hogy mivel lehet fölpiszkálni. Mert ilyen ember nincs.
    – És a repül?k sem szállhatnak föl, mert nehezebbek a leveg?nél, ugye?- kérdezte Edit.
    A  férfi csúnyán nézett rá, aztán szusszant egyet.
    – Jövök nektek egy sörrel. Nekem sem sikerült.

    Az Orvos és a felesége eközben a Karmesterrel beszélgetett.
    A Karmesternek kissé félrecsúszott a nyakkend?je, ami arra utalt, hogy a kezében lév? pezsg?spohárnak voltak már jócskán el?dei.
    – És akkor három piros zsetont tettem a 17-esre!- kiáltotta éppen, amikor a Zeneszerz? odaért.
    – És nyert?- kérdezte az asszony.
    – Hát persze! Szoktam! Néhány sajnálkozó tekintetet- felelte vigyorogva.
    – Nocsak! A Mester megérkezett. Épp a legjobbkor. Kezdtem kifogyni a történetekb?l, ezt a csinos asszonykát meg szórakoztatni illik.
    Az Orvos hangosan nevetett.
    – Hozok pezsg?t – mondta, és elsietett.
    – Rajta bezzeg nem látszik az ital. Biztos beoltotta magát ellene- dünnyögte a Karmester.
    – Hanem te aztán megérdemelted a kitüntetést, kolléga!
    A  Zeneszerz? az asszonyra nézett, ? meg vissza. A n? szeme egyszerre volt fürkész? és kifürkészhetetlen.
    – Örülök, hogy így gondolod – felelte, továbbra is a n?re függesztve tekintetét. Gondolatok villantak, egy pillanatig láthatatlan híd feszült közöttük, aztán el is t?nt.
    – Te vagy a legjobb – mormogta a Karmester.
    – Olykor sajnálom, hogy ismerlek. Amíg te föl nem t?ntél, én is zeneszerz? voltam.
    – Csak volt? – kérdezte a n?.
    – Csak voltam – bólogatott. – A mi kedves barátunk jön, és gy?z! Még látnia sem kell közben. Fogja magát, besétál hozzám, és letesz egy kottát az asztalra. Belelapozok. Aztán ott vége is volt a karrieremnek.
    – Ezt nem értem- mondta a n?.
    – Én sem értettem. Beállít egy ismeretlen egy zongoradarabbal, ami pontosan azt a témát fejti ki, amin öt éve dolgoztam. ? meg készen van vele! És az övé tökéletes! Megírta azt, amit én akartam, csak százszor jobban! Azóta megtette már néhányszor. Nem csinálok magamból hülyét…
    – Te vagy a legjobb karmester – mondta a Zeneszerz?.
    A férfi arcából kifutott a szín. Lassan szétnyitotta a markát, és a pezsg?spohár csörömpölve tört ezer darabra. Megrázkódott, és a fejét ingatta. Lépet egyet, aztán még egyet.
    – Amíg eszedbe nem jut, hogy vezényelj – suttogta, és bizonytalan járással a tömegbe indult.

    Az Orvos némán nézte a jelenetet.
    – Igazat mondott – dörmögte.
    Felesége úgy érezte magát, mint aki tornádóba került.
    A Zeneszerz? csak állt.
    – Hazamegyek. Mulassatok jól.
    Hátatfordított, és vissza sem nézve ment el.

    – Szörny? ember- szólalt meg végre az asszony.
    – Ugyan, miért? Mert tehetséges?
    – Nem azért.
    – Hanem?
    – Mert kikezdhetetlen. Mert nem lehet valakit szeretni, aki hibátlan. Mert örökké emlékeztet minket a tökéletlenségünkre!
    – Én szeretem – mondta az Orvos. – A barátom.
    – Te rajongsz érte!- kiáltotta az asszony.
    – Csodálod!
    – És ha igen? Miért baj az? A tehetséget el kell ismerni. Csak kicsinyes emberek féltékenyek arra, aki jobb náluk.
    – Neki nincs is szüksége rád. Mikor kért t?led bármit is? Mikor sírta ki magát a válladon? Ez nem barátság!    

    Az Orvos szomorúan bólintott.
    – A hegynek sincs szüksége senkire. Nekünk van szükségünk a hegyre. Hogy ne legyen minden sík, hogy ne lássunk minden kis buckát hegycsúcsnak…

    A  Zeneszerz? letette a kabátját, és a m?helybe sietett. Leült a munkaasztalához. Kezébe fogta a kicsíny vés?t, és egy pillanatra elt?n?dött.
    Aztán nekifogott, és a nyakék hamarosan virágzó rózsabokor alakját öltötte.

Kerekes László Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.