„Mily csekély az én áldozatom,
ha Krisztus urunkéhoz mérem.”
Így szólt Láhner, aztán elnémult,
elhallgatott mindörökre, végleg.
Sötét volt az a hajnal, sötét és gonosz,
hideg, goromba szél fútt Pesten,
és ugyanaz süvített Aradon.
A Nap s?r? felh?kbe bújt.
Poeltenberg lett az els?: haláltusája
szörny? és hosszú volt,
kegyetlen, akár az ?szi szél,
mely talpa alá hidegen fútt.
„Dühös bosszú juttatott ide.”
– miel?tt a hurok kerekült, így szólt.
És szorult aztán a hurok még nyolcszor:
ügyes volt a Bakó, hisz órjásokat veszejtett
– közben Pesten már a sort?z elpergett -:
lógott már Török Ignác, lógott Leiningen.
Lahner Györgynek meg születésnapja volt,
ötvennégy éves lett aznap éppen;
és soha többé nem lett id?sebb.
Damjanich szenvedett legtöbbet:
?t csak megfojtani tudta a bakó,
mert túl magas volt, függni nem tudott –
földre ért le a lába -, nem lóghatott.
Nagysándor fütyürészve és szivarját szívva
állt a bitófa alá. De többé nem szivarozott.
Vécseynek már nem maradt társa,
nem volt kit?l elbúcsúzhasson,
a halott Damjanich kezét csókolta.
Kisst, Lázárt, Dessewfyt és Schweidelt
puskagolyó röptette egy másik világba,
egy szebbikbe. Tudja az Isten.
„Az Úr adta a szívet, lelket nekem,
mely népem, hazám szolgálatáért lángolt.”
– e szavakkal halt meg Vécsey Károly,
s ki merné kétségbe vonni szavait,
mit a halál pecsételt meg?
Míg Török Isten ítél?széke elé állt,
parányi súlynak nevezte életét,
mit odatett az Úr trónusához mázsányi
súlyként. Nagysándor alázatos lélekkel
borult Istene elébe.
