H.Pulai Éva : Holdparipa

A képen: F?k? Béla Holdparipa II

 

 

 

 

Nézegeti a M?vész bemutatkozó oldalát. Grafikák, kollázsok, szobrok, irodalmi m?vek…

   Bepillantást ad a m?termébe is, ahol látni, pattan a márvány kagylós szilánkja, és száll a mindent varázslatosan fehér csillogó lepellel bevonó márványpor.

   Hallja a vés?, kalapács páros zenéjét – ha csilingel, akkor csak pici morzsákat kapnak le a k?tömbb?l, mélyebb, tompább hang jelzi, egy nagyobb darabot igyekeznek lefejteni az óriásról.

 

   És persze jönnek az emlékek…

   Hideg téli napok, amikor Edittel – ketten voltak csak lányok a csoportban – mint a régi egyiptomiak küzdöttek a magát megadni nem akaró óriással, hogy egy darabot lehasíthassanak bel?le. (Vagy éppen a f?tetlen üvegházban öntötték gipszbe a mintázott munkájukat.)

   Vasárnap lévén, egyedül voltak, csak engedéllyel dolgozhattak a fedett szín alatt, ami az iskola és a kollégium közös udvarán volt. De cseppet sem bánták. Így bár kicsit keser?en, de mégis nagyokat nevettek, ha a befeszített ék bizony kirúgta magát hatalmas csörömpöléssel a nem megfelel?en el?készített vájatából. A hosszú órák észrevétlenül repültek.

   A kezük vörös, lila és kicsit duzzadt volt a hidegt?l. Na persze, mindig volt rajta pár var is, jelezve, a kalapács lecsusszant a vés?r?l… És ha már egy kicsit gyógyult a seb, biztos, hogy a következ? nem jó ütés ugyanoda talált.

 

   Akkor volt ez csak kellemetlen, ha hazautazott, és barátja-kedvese elhívta a Tiszti-klubba (hú, micsoda elit helynek számított) ahol életében egyszer sem érezte magát jól.

Szinte mindenki ismerte egymást, és úgy érezte, ?t figyelik. Mint egy betolakodót. Látják sebes, véraláfutásos kezét, egyszer? kordnadrágját a surranójával… És ha egyedül maradt – mert kedvesének sok barátja volt, akikkel pár szót váltott – elálldogált a fal mellett, szokásához híven az emberek arcát elemezgetve.

 

   Mennyivel másabb volt Szegeden.

   Máig úgy érzi, az az id? mélyen beleivódott a lelkébe, és akkor érezte igazán, hogy a világ kerek.

   A többiekkel együtt, mint a legkiszáradtabb tengeri szivacs, úgy szívta magába az új, a csodákat mutató, tanító világ minden cseppjét, és lágyult, alakult t?le egy boldog kis emberré.

 

   Nézegeti a szobrászm?vész képeit megint. Mellette van a félig szabadban lév? m?termében, hallja a k?morzsalék csikorgását, ahogy leguggol készül? szobra mellé. És nézi a már kész, varázslatos m?vét, a siklósi mészk?, és a fa gyönyör? találkozását, csodálatos táltos fejjé és holddá változását.

 

 

 

 

 

 09. 10. 26.

 

 

Legutóbb szerkesztette > H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1131 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva