Bárhol is kell több id?t eltöltenem, soha nem unatkozom. A világ tele van számomra nézni, megfigyelni valóval, és mindig rá kell csodálkoznom valamire, valakire.
Az biztos, hogy minden alkalommal, amikor ott várakoztam, akaratlanul is ?t figyeltem.
Betegszállítók hozták a legtöbb embert, de ?t szülei kísérték. Várta a többiekkel, hogy átöltözhessen a kezeléshez. Mint minden harmadik napon… Megtudtam, alig életének több mint a felét kórházakban töltötte.
Huszonöt éves, korának sok jellegzetességével áll ott a folyosón.
Hm. Ennyi id?sen én azt hittem, enyém a világ, még a jó Isten se tud megakadályozni terveim megvalósításában. Az er?m végtelen, s ha n? vagyok is, mindent elbír a vállam. De ? nem látszik er?snek.
A sok id?s ember között, lehetetlen nem észrevenni. Pedig magasságban alig t?nik ki a megtört testek közül.
Nézem, mennyire keveredik benne a kisfiú, kamasz és a már feln?tt férfi. Vékony, törékeny csuklóján lötyög a „komoly” férfióra, fülében messzir?l látszik a kicsi ezüst karika. Sz?ke haja alig pár milliméter hosszú, így érdekesen szinte glóriát von a feje köré, ahogy a napfény el?tt áll.
Boldog, élettel teli mosolygós szemei szinte ragyognak a szemüveg mögül. Akaratlanul is húzódik a szája annak, aki ránéz. Mégis, az érett emberek komolyságával beszélget a már megérkezett betegtársaival.
Egy kis id?re elt?nnek a szemem elöl az öltöz? ajtaja mögött, majd libasorban megjelennek: ki tréningruhában, ki csak kényelmes pamutöltözékben.
Megint mosolyognom kell. Attila – persze, már tudom a nevét is – pizsamában, s egy pufi, kutyafül? mamuszban csoszog a kezel? felé. Vidáman vált szót az ápolón?kkel és megint elt?nik egy ajtó mögött.
Végleg. Soha többet nem látom az életnek ezt a kis csodáját… Édesanyja zokogása most is a fülembe cseng.
09.09.08.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.26. @ 07:40 :: H.Pulai Éva
