Bonifert Ádám : Cikket írni nem könnyű

Edit és Béla házassága olyan, mint általában: a nő gyakrabban kifogásolja a férfi tetteit, mint fordítva. *

Persze, ha van alkalom, a férj is „visszavág”. Most például  Edit cikket ír, Béla lektorálja. A gyakorlat azt mutatja, hogy nem mindig objektív a szerkesztők-újságírók, írók-lektorok, disszertációt írók-konzultánsok, stb, kapcsolata. Saját szerepkörében mindegyiknek megvan a maga „keresztje”. 

 

 

 

— Mit csinálsz, Editkémő?

— Megbízást kaptam egy cikk írására. Ezt próbálom összehozni.

— Miről fog szólni?

— Rám bízták, de én úgy döntöttem, hogy a szorongásokról, félelmekről, szomorúságokról írok. 

— És miért erről?

— Nézd, ma reggel derűsen ébredtem. Végre kialudtam magam, nem voltak zavaró álmaim, szép reggelt éreztem. A nap besütött az ablakon, a madarak csicseregtek, és előre láthatóan nem vár rám a nap folyamán semmi kellemetlen dolog. Vagyis optimista vagyok, derűsen nézek a jövőbe.

— És? Ebből hogyan lesz szomorúság?

— Úgy, hogy amikor reggel kimentem az utcára, ez a derű még jócskán tartott. Ám ahogy telt az idő, egyre inkább lehangolt embereket, ideges arcokat, borús tekinteteket vettem észre magam körül. Határozottan úgy láttam, hogy szorongó emberek vesznek körül, amit nem értettem, hiszen én magam kifejezetten derűs voltam. Aztán az is eszembe jutott, hogy manapság az irodalmi újságokban, meg az internetes honlapokon inkább a bánat, a melankólia, a reménytelenség, a kesergés érzésvilág jelenik meg. Semmi öröm, ujjongás, bizalom, bíztatás!  Ekkor határoztam el, hogy cikket írok erről a jelenségről. Gondolom könnyen összehozom.

— És mit írtál eddig?

— Ó, még csak első mondatnál tartok. „AZ EMBEREK MA SZOMORÚAK.” .Ennyit írtam le. Mi a véleményed az indításról? Lektorálni akarod?

— Jó, lektorálhatom. Az indítás nem rossz. De honnan tudod, hogy az emberek szomorúak? Hiszen csak néhány tucat emberrel találkozhattál, azokkal sem váltottál szót, csak annyi igaz, hogy úgy láttad, mintha szomorúak lennének azok, akikkel találkoztál. De lehet, hogy nem is szomorúak, csak te rosszul láttad. És az emberek nem általában szomorúak, van, aki szomorú, van, aki nem.

Jó, átírom a mondatot. „NÉHÁNY EMBER MA SZOMORÚNAK LÁTSZIK.” Na, így jobb?

— Ma? Miért, ma talán különleges nap van? Tegnap nem voltak és holnap sem lesznek szomorúak, de ma azok, és csak ma azok? Meg tudod magyarázni ennek az okát? Nézem a naptárat, semmi különösebb, szürke hétköznap, tehát még sajátosabb ok sincs arra, hogy éppen ma legyen valaki szomorú. De te nem is csak a mai napra gondolsz, ugye?

— Persze, hogy nem. És így? „NÉHÁNY EMBER MANAPSÁG SZOMORÚNAK LÁTSZIK. Így általánosabb érvényű a megállapítás.

— Na, javul a dolog. De mi az, hogy „látszik”? A látszat még nem valóság, főleg pedig nem igazság. Ne ülj fel a látszatoknak! Ne terjessz olyasmit, ami délibáb, csalókaság.

(Edit nyel egyet)

Hát nem tudom… De jó, megint átírom a mondatot. „NÉHÁNY EMBER MANAPSÁG SZOMORÚ”. Ez rövid, velős megállapítás.

— Igen ám, de mi az, hogy néhány? Három? Tíz? Húsz? Nem mindegy. Ne kelts pánikot, ne hitess el nem valós dolgokat. Legyél pontos, precíz, meggyőző.

— Komolyan beszélsz, Béla? Hogy mennyi emberrel találkoztam? Ki a fene tudja! Rendben van, nem szívesen, de kihagyom a mennyiségre utalást. Utoljára még átírom a mondatot. „AZ EMBEREK MANAPSÁG SZOMORÚAK”.

— Nem rossz, de ez így ex katedra kijelentésnek hat. Lehet ilyen megfellebbezhetetlen ítéletet leírni? Lehetnek, akik majd kikérik maguknak, lehetnek, akik fel is jelentenek rágalmazás miatt. Jó lesz ezzel a felszínes általánosításokkal vigyázni! Árnyaltabban kell fogalmazni!

— Egyre kevésbé leszek képes árnyaltabban fogalmazni, te lektorok szégyene! És ehhez mit szólsz? „EGYES  EMBEREK MANAPSÁG OLYKOR-OLYKOR SZOMORÚAK”.

— Igen, ez így korrektebb. De mi az, hogy egyes emberek? Kik az egyesek? Statisztikailag a férfiak. Ezek szerint a férfiak olykor-olykor szomorúak? És a kettesek, vagyis a nők? Ők vidámak? Ha igen, akkor miért szomorú egy férfi és miért vidám egy nő? Miért vagyok én szomorúbb, mint te?

(Edit megtörli izzadó homlokát)

Ne akard, hogy kifejtsem, Béla! Legeslegutoljára még egyszer átírom a mondatot. „AZ EMBEREK MANAPSÁG OLYKOR-OLYKOR SZOMORÚAK.”

— Megint ott vagyunk, hogy általánosítasz. Kik azok az emberek, akik szomorúak? A városiak? A falusiak? A fiatalok? Az öregek? A nősek? A nőtlenek? Semmit nem mond ez az általánosítás.

(Editnek a könnyei kezdenek folyni). 

— „VANNAK, AKIK MANAPSÁG OLYKOR-OLYKOR SZOMORÚAK.” Ez megfelel?

— Idáig ez a legjobb. De az olykor-olykor kifejezés félrevezető. Mikor olykor? Reggel, délben, este, vasárnap, hétköznap, munka közben, vagy mikor?

— VANNAK, AKIK MANAPSÁG SZOMORÚAK.” Már el is ment a kedvem az egésztől.

— Na, kezd kialakulni a helyes indító mondat. De még mindig túl általános. „Vannak” — ezt mondod. Tehát nem „voltak”, nem „lesznek”, hanem vannak, Csak jelen idejű a megállapításod. De akkor ennek, éppen a jelenben, vagyis manapság milyen oka van? Ez olyan, mint a „ma”. Statikusnak hat.

— Te akadékoskodó nyavalyás!  Hogy ne legyen általánosító, ne legyen ex katedra, ne legyen félrevezető, ne legyen félreértelmezhető, ne legyen statikus, ne bántson meg másokat, egyszerűen és világosan leírom: ÉN SZOMORÚ VAGYOK.”

— Editkém, de hiszen ez nem igaz! Hiszen éppen egy félórája mondtad, hogy derűs vagy. Ezért írod a cikket, mert nem mindenki vidám és optimista.

— Na és? Manapság egy cikkel szemben nem mindig követelmény, hogy igaz legyen! Másrészt félórája még tényleg nem is volt igaz, hogy szomorú vagyok! De azóta… (pityereg)

Talán írj egy másik cikket.

— Miről?

— Például arról, hogy „Hogyan éreztem magam, mikor egyszer azt éreztem, amit a Béla szokott érezni, amikor kifogásaimat sorozatban elmondom.” Lehetne az a címe: „Amikor tükörbe néztem…!”

— Úgy, szóval erről? Akkor már inkább arról, hogy hogyan csinál egy szívtelen férj a derűs feleségből félóra alatt szomorú asszonyt!…

— Egyről beszélünk, Editem! Talán megértetted… Írd meg tehát és majd szólj, ha lektorálni kell….

(A falon ezer darabra törik egy tányér. Merthogy Béla időben félrehajolt…)

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bonifert Ádám
Szerző Bonifert Ádám 311 Írás
Álmodó realista vagyok, a magam módján írogató ember. Szeretem a baráti hangulatú, egymást segítő alkotó közösségeket, nem szeretem a marakodást és a klikkszellemet. De az értelmes vitákat elfogadom.