Szendrői Csaba : Szörnyeket rajzolva

Nyomtatás

Részletekb?l kibomló egységed észleled,

a bolygót fogod fel fekhelyként ágy helyett,

Az álmod nehezékes ingere eltakar mint tet?nyi palló

Repülni tanul a keserv, majd sárga levélként hullik a felh?nyi lombból

Okán madárlépteken jár, pecsétként magára hagyva

Alvó szerelmét rebegve holt kacsóját el?re

Vonszoltatja magát a képtelen id?vel

Mélyen nyugvó sebekre hajszálvékony keszken?vel.

Pennáját homlokába mártva pontokat alkot

Csak kaparós sorsjegyét a bánatnak színezi

Körmével sikálja tisztára, holtomiglan,

Majd magába fordulva a végtelent képzeli.

Ne fuss el! Köveden dermedve lábat nyakba ülteted,

Koszos krétakörbe alvó eszmékre áradva,

Csendül? porcelánja a salakos végpontnak

Gravitációs vonzások taszítva cserbenhagynak.

Csokrot szed? kezében most hegedt emlékek százával

Gennyes békére hívó fekete pehely a fekete párnára

Fehér baldachinos ágyadon merengve szedem majd

Dobálom önfeledt emlékét, majd szemlesütve magadra hagylak.

Ölésre hív bennem kifelé törekv? csalódások kígyózva

Fejüket vagdosom megannyi virágzó pillanat

Alázatos fejem a mellkasomba hajtva

Dolgozom belé, hogy elfogadjam így marad

Csitító ujját anyámnak lerágom reggelig,

Istenek, messiások, papok és végtelen

Elterel? er?t?l szabadítva kozmoszom

Kifordulva a világot magamba mélyesztem

Megemésztem minden atomját háromszor.

Dühös vagyok, de most tudom, vállalom,

fogom a maradékot és azt is szétszedem,

Felezem, reszelem, vágom és darálom,

B?römhöz dörzsölöm, megoldom, vállalom,

Mutatom, elteszem, nehéz, de átadom,

Elveszted, meglelem, sírok és ráfolyik,

Varázslok egy nagyot, számolj el háromig,

Pálcámat faragom, hogy az ágy szélére dobjon,

Majd álmom a koppanástól dübörögve megszakadjon.

Nehéz ha az ember szégyellve álmodik,

Nehézkes leveg? a szívemet préseli

Furcsa hogy manapság minden sarkon várhat itt

Rád a szörny, ki védekezni nem tudó istenedre éhezik.

———————————————–

kesze-kusza szerkezet-nélküliség.