A korszer? kéreget?
A vásári forgatagban egyszer csak felt?nik egy különleges alak. Az Ezüstember. Arca, keze, haja, a ruhája, cip?je sapkája a legapróbb részletekig ezüstre festett. Szoborszer?, mégsem kelt nagy felt?nést. A fotós el?tt végre itt egy valamirevaló téma.
– Kérem, megengedi, hogy lefotózzam? Milyen alkalomból viseli ezt a jelmezt?
– Szobrot fogok állni.
– Igen? És itt, vagy talán a F? téren?
– Igen majd ott.
– Ha volna egy pillanat ideje, lefotóznám, nagyon tetszik, de ahhoz egy jobb háttér kell.
– Hová álljak?
– Ha lenne szíves ott a fal el?tt, viszonylag egynem? a háttér.
– Persze, nagyon szívesen. A kép elkészül.
– Köszönöm, mondja a fotós, eszébe sem jut megkérdezni, tartozik-e ezért valamivel.
A férfi felszedi a pokrócba rejtett cókmókot, és elt?nik a tömegben.
Kés?bb, a mellékutcában látható az Ezüst Szobor. Talapzaton áll, melyen a felírat „no silver”, el?tte a földön kifényesített „ezüst” kancsó, ”ezüst” drapériával, leomlóan körbetekerve, m?vészi térplasztikának kinéz? alumíniumhuzallal kiegészítve olyan, mint egy csendélet. A szobor pedig rezzenéstelen arccal, /mint az igazi/, csak néha, azok a késleltetett ólomsúlyú mozdulatok, a végtelenített óram?szerkezettel felhúzott átélés-tudattól vezérelve – a mindennapiért -, árulják el, itt elesett, de ötletes, büszke ember kapaszkodik egy utolsó szalmaszálba.
A gyerekek körbeállva tátott szájjal bámulják, az apák pénzt adnak a kicsiknek kancsóba dobni, de ?k félnek közelebb menni a „szoborhoz”, olyan tökéletes az alakítás.
/Talán meglesz ma is az, az egy-két napra való…/
Pedig milyen jó téma lett volna…
A fotós másodszor sétál végig a vásári bóvlikkal megrakott, luftballonoktól repül? mellékutcán. Az árusok egymást túllicitálva nagy hangon kínálják portékáikat.
– Uram! Vegye meg ezt a valódi b?rcip?t, ilyet maga sehun se kap manapság. Pont a maga mérete.
– Aztán mennyi az ára?
– Ingyen adom magának kedves uram!
– Nem kell érte fizetni, próbálja csak meg, s ha jó, majd megegyezünk.
A kiszemelt áldozat kötélnek áll. A cip? végül is jó, az áron kicsit még huzakodnak, hiszen vásárban vagyunk, kötelez? a rábeszélés, az alku, amíg megegyeznek, s az „ócsó” cip? gazdára talál.
Odább kövér n? földig ér? virágos selyemszoknyába hárászkend?t, lajbit, tiszta gyapjú zoknikat árul. Hátrébb a férj a csomagokon, mint kotlós a tojáson, nehogy a forgatagban valaki meglopja ?ket,
– Nézze kedveském ezt a gyönyör? eserny?t, olyan ez, mint a szivárvány. Miden szelettye más-más színb?l készült…
– Mit? Még hogy ez? Dehogy is maradékból. Hova gondol? Minden egyi külön végb?l lett szabva.
– És tudja mér’ van ez aranyoskám? Hát persze, hogy es?ben is jó kedvre derítsen, mán csak ezért is érdemes megvenni.
– Vegye meg kedveském, ócsón adom, 600 Ft. Ilyen ócsón sehol se kap.
– Na, jöjjön vissza aranyoskám, mit is mondott? 400-ért? No jó, nem bánom, nálam ma árleszállítás van.
Pénzt és árút cserélnek. Hiába! Ez itt az él?, eleven piacgazdaság.
A fotósnak tetszik az erny?, csiricsáré, jó fotótéma az asszony a feje fölött, aki épp egy cs? f?tt kukoricát rágcsál.
– Megengedi, hogy fotót készítsek magáról?
– Fotót-e? Mégis mit képzel? Ni! Ingyen reklámra akar használni. Azt mán nem. Itt aztán nincs fotózás, keressen más balekot.
/ A fotós, mint aki b?nt követett el, mi mást tehet, csendben elsomfordál, pedig milyen jó téma lett volna/.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.02. @ 10:40 :: Koosán Ildikó
