Olyan egy én vagyok,
kibe vágyni jár a lélek,
dohos bels? szervek sattöbbijét’
tisztázza a friss lárma,
dalárda nyílik a kamrába,
majd fajtalankodok én is,
állattá avanzsálódom,
fels?bbrend?ségem
alsóbb reng?sségéért,
meg megremeg,
egyre fentebb,
fel, fellegekbe
de ott se lel senki senkit, ki
semmit nem keres.
Beléd karolok te Túlzás,
annak látszol innen,
ahonnan semmi nem annak látszik,
mint aminek engem teremtettél.
Zavaros kissé,
bogarássz…
Te mindenhol ott vagy,
céltalanul, bele a nagy csalitosba
kések nélkül, csak pont akkor,
mid?n az id?n túl, elernyedem,
én is, fiatalságom ölebén
lovagolva, valahol
félúton a senki és közted,
én vagyok az, akinek teremtettél…
De hát nem érted!
én is inkább magamért…
Legutóbbi módosítás: 2009.07.22. @ 21:09 :: Szendrői Csaba
