Kavyamitra Maróti György : Számon kívül 5.

Cselekmény összegzése: kevéssel az ország törökt?l való fölszabadulása után Kollonich Lipót rendelete megpróbálja az országot elnémetesíteni és katolikussá tenni akként, hogy néhány kisebbség ââ?¬â?? zsidó, cigány, muszlim ââ?¬â?? számára ellehetetleníti a maradást. Három solymári család útra kerekedik hát, hogy megkeresse ?shazájátââ?¬Â¦

 

 

Két új utas érkezik: a szerelem és a halál


Z
enta után már az ottomán birodalomban jártak, Ali gyakran köszöngetett be honfitársai házaiba; az itteni szelíd törökök pedig be-behívták egy pohár borra meg rakira, valami harapnivalóra, meg hogy kikérdezzék ?t sorsukról. Valahányszor meghallották történetét, szívélyesen marasztalták, mondván: itt megtelepedhetnek. Olcsó pénzért juthat telekhez, s?t akár üres házhoz is.

Ám valahányszor arra fordult a szó, hogy a másik két család is maradhatna, a jó törökök bezárták mosolyukat, begombolták lajbijukat, és kijelentették: sem zsidók, sem cigányok nem lakhatnak errefelé. Cigányok – vélték – különösképpen nem.

Másrészt Talát Ali amúgy is tele volt kételyekkel, amikor estér?l estére meghányta-vetette a maradást Évával a feleségével: s mindahányszor arra jutottak, hogy rövidesen Bécs úgyis kiebrudalja népüket innen is, és akkor ugyanúgy lesz, mint Solymáron volt; akkor meg minek kéne maradniuk? Csak hogy rövidesen újra szedhessék sátorfájukat?

Még odébb aztán sátoros cigányokkal is találkoztak, akik gurgulázva szinte gurultak a nevetést?l, amikor azt hallották Jánostól, hogy a messzi ?shazába akar jutni, s inkább arra bíztatták, hogy csatlakozzon hozzájuk, mert errefelé a cigányság le nem telepedhet: se kertet nem áshat föl magának, se házikót nem építhet, ha mégannyira kicsit is, amir?l János mesélt.

Kuru János viszont sehogy sem akart vándorló cigánnyá alacsonyodni: nagy lecsúszás lett volna az.

Hát csak mentek, mentek tovább, elmentek még délebbre, mintha a vándorló madarak útját követték volna.

Péterváradon meg úgy volt, hogy nagyszámú zsidó közösség élt, és Efráim bekopogott a rabbi házába, hogy megtudakolja, hogyan is juthat hát el ?sei földjére, Izraelbe, Jeruzsálem vagy Betlehem közelébe?

„Testvérem” – nézett kicsit szánakozva a rabbi -, „nincs Izrael országa, hisz tudnod kell, ha a mi fajunkhoz tartozol. A mi zsinagógai naptárunk szerinti 3830. év áv havának 9. napján Róma seregei földúlták Jeruzsálemet, fölégették Salamon templomát. Népünket szétszórták a világban. A szent város arabok meg gójok rabságában verg?dik azóta, zsidók nem laknak ott.”

Tudta ezt, hogyne tudta volna Kóhén Efráim: minden évben megtartotta a gyászhetet áv havában, most mégis azt felelte, hogy az nem lehet: csak maradtak ott Ábrahám, Izsák és Jákob népéb?l, de a rabbi újfent biztosította, hogy téved.

„De” – f?zte hozzá –„maradjatok itt családoddal! Ládd, felénk sok zsidó él, békességben a többi népekkel: magyarokkal, törökökkel, szerbekkel. Lakik itt mindenféle, s Bécs igen messze van, Kollonichnak errefelé nincs szava.”

Csakhogy… csakhogy a cigánycsaládra itt sem volt szükség, ezt a rabbi kereken megmondta: álltak hát odébb.

 

Holdfénytelen, de szikrázóan csillagfényes éjszaka volt; úgy sziporkáztak, ragyogtak a csillagok, hogy szinte világosságba borították az eget és földet. De a szép török lány sötét szemeinek ragyogása túlvilágította minden csillagok fényét: Káló legalább így látta, mikor hátát a szekér oldalának vetve, azt mondta:

„Furcsa neved van neked: Demirhám…” – szinte kóstolgatta a lány nevét. –  „Miféle név ez?”

„Török.” – válaszolta vállát vonva a lányka.

„Török? Azt mér’?”

„Mert én félig török vagyok, azért.”

Káló ezen er?sen elgondolkodott, aztán – mikor megrágta – mondta:

„Hogy lehetsz te török Magyarországban?”

„Hát te?” – vágta vissza Demirhám logikusan – „Te hogy lehetsz cigány Magyarországban?”

„Az semmi, cigányok mindenfelé vannak. Muro dad mindig így mondja: az ördög cigányokat szarik… De török? Hát nem törökföldön élnek a törökök?”

Demirhám kicsit eltöprengett, aztán azt felelte, hogy nemrégen még Magyarország is Törökország volt, s az apja aztán onnan maradt, mikor a törökök el?zettek.
„De anyám az igazi magyar, így lettem én ilyen féltörök, félmagyar.”

Most Kálón volt a gondolat sora, de amint megszólalt, kiderült, hogy ? bizony nem a lány különös keverékszármazásán gondolkodott, hanem valami egészen máson.

„Aztán…aztán lehet-e török asszony cigányember felesége, te Demirhám? Mit tudsz err?l?”

„Nem lehet!” – h?tötte a lány Káló felizzását.

„Már mér’ ne lehetne?” – próbált már jó el?re vitatkozni a fiú. – „Mér’ ne?”

„Mert a cigányok gyaur kutyák, nem az egy igaz Istent hiszik.”

Káló, mintha véletlenül történne, megérintette a lány kezét, aztán – mert tiltakozásba nem ütközött – meg is fogta azt a karcsúszép kezecskét.

Úgy adta a választ:

„Én az egy igaz Istent hiszem: hiszek az Atyában, a Fiúban meg a Szentlélekben.”

Demirhám fölsóhajtott, de a kezét nem vonta el. Nem magyarázta el a fiúnak, hogy hisz épp ez az ? téves gondolata, mert az Atya nem a jóságos Allah – legyen áldott mindenkor a neve.

Annyit súgott csak halkan:

„De én csak félig vagyok török, ahogy mondtam…”

Káló megértette, mire gondol a lány, s akkor újrakérdezte:

„Lennél a feleségem, te Demirhám?”

S miel?tt a fiú szája a szájához ért volna, a lányka bólintott, de mert nem volt biztos benne, hogy a fiú látja a sötét éjben bólintását, lágyan Káló szájába suttogta:

„Igen…”

 

Kóhén Ábner – az agg – már Szeged táján is szörnyen köhögött, s a köhögés, az asztmatikus, szörny? köhögés oly igen legyengítette, hogy szinte ki sem szállt az ekhós-szekérb?l. Naphosszat feküdt az árnyékban, holott sötét volt ott, meg b?z.

Odakint egyre ragyogóbbá vált a nyár – június hava a végét járta, beköszöntött a szép július, a nyári tammúz hónap derekán járt a naptár.

Ábner, ha épp nem köhögött ugatva, akkor zsémbeskedett. Sértik a szombatnapi tilalmat, állandóan sértik, hisz péntek napszállatkor sem állnak meg soha, csak utaznak, noha megmondták az Írástudók, hogy szombaton utazni nagy b?n.

Az étkezési parancsokat sem tartották már: péntek este nem ültek terített asztalhoz, azt ették gyakran, amit a többiek: még jó, hogy a szörny? disznóhúst csak nem zabálták…

Így, Ábner nagyapa, így zúgolódott.

Így, míg nem tamúz havának huszonharmadik napján, estefelé szörny? köhögés tépte, rázta meg gyönge testét, s amint az abbamaradt, Kóhén Ábner nem zsörtöl?dött többé…

Kisvártatva el?került Efráim a szekér sötét öléb?l, ránézett a kint várakozókra, s azt motyogta:

„Báruch hásém hámevorach leolám váed…”

Aztán gépiesen tovább hasította ingének nyakkivágását, de csak amúgy jelképesen, majd térdre vetette magát, fölmarkolta a föld porát, és fejére hintette.

Testét el?re-hátra hajtva ütemesen ringani kezdett, s rákezdte:

„Jitgádál vejitkádás seméh…rábá beálmá di verá…” – kántálta töredelmes lélekkel és jámbor megadással az árvák Káddisát, belenyugodva Isten akaratába egyben megszentelve Isten nagy nevét.

A többiek kicsit távolabb a földre telepedtek, s igyekeztek Efráim komor hangulatát átvenni.  Éva, Vorzsa és Maska szorosan egymás mellé ültek, szinte összeért válluk és lelkük a rájuknehezed? közös szomorúságban.

Káló meg Demirhám mellé ült, s a lány kezét fogva nézte a gyötr?d? férfit a kör közepén.

A kicsik persze érzéketlenek voltak az efféle nekikeseredésekre, de nem is szólta meg érte ?ket senki, hogy továbbra is föl-alá szaladgáltak. Abbot Tontost kergette, Dína Anicával kiforgóst játszott. Abbot és Tilta meg csak úgy futkostak: el az útig, aztán vissza a többiekhez.

Eltelt egy fertályóra, Efráim elsuttogta, hogy „vejitálé vejithálál seméh dekudsá”, aztán föltápászkodott, s odaült a többiekhez.

„Elvisszük a testet magunkkal. ?sei földjében kell nyugodnia, nem itt.”

A másik két férfi rábólintott, értették.

Így hát reggel sz?nyegbe csavarva vitték magukkal a balzsamozott testet, Kóhén Ábner elcsöndesedett, gyógyult testét.

És mentek, mentek, elmentek…

 

Most hát így állt a karaván: el?l, a legszebb szekéren utazott Efráim és Maska; Dína és Abbot, hol a ponyva alatt, hol apjuk mellett a bakon zötyköl?dtek; s hát persze ott utazott az, ami az öreg Ábnerb?l e világon megmaradt.
Középütt zörgöl?dött Ali szekere, melyen Éván, Demirhámon és Abonyon kívül Ali anyjának csontjai és a szép szerelem utazott egyre délebbre. A sort a legnépesebb szekér zárta, a Jánosé. Ezen a szekéren halott nem volt, annál inkább lángolt a szerelem itt is; a mondottakon kívül még Vorzsa, Káló, Tontos, Tilta és Anica haladtak valamely nem ismert, nem tudott haza felé.

 

Amikor a század utolsó harmadában Ozmán népét kívülebrudalták a magyar határon, sok országlakó (még a m?veltebbek közül is) vélte, hogy a törököket végleg elrekesztették Európától Boszporuszon túli hazájukba.

Most, hogy az utazók hatalmas földeket jártak be, tikkasztó napsütésben, hirtelen támadt nyári zivatarokban; tiszta kék égboltozat alatt, vagy tornyosuló felh?k mez?kön átúszó árnyéka alatt, kezdték megérteni, hogy az ottomán birodalom hatalmasabb, mint gondolták volna.

Tartományokon, országokon utaztak át, s mindenhol a török szó járta leginkább. Keveredett ugyan helyi szavakkal, oláh, magyar, szerb még német szóval is olykor, de azért török volt a világ még mindig és mindenütt.

Rá kellett hát jönniük, hogy a Birodalom még mindig nagy, s?t óriási, hogy sokáig kell menniük, hogy más földekre, más világokba érkezzenek.

Közben az út javaikat is emésztette: lassan adogatták el értékeiket, fogyatkozott mindhárom szekéren a még mozdítható, eladható tárgy, érték, családi emlék.

Próbáltak persze alkalmi munkát találni, de elég hamar kiderült, hogy sem Ali, sem Efráim lényegében nem ért semmihez a kereskedésen kívül. Bármit, bármilyen munkát – mez?gazdaságit, de k?nek k?re rakását, kések élezését, üstök foltozását, lovak ápolását – csak János tudott vállalni. ? és nagy fia Káló szerzett id?r?l-id?re valami munkát, s azért valamennyi élelmiszerre váltható pénzt.

János viszont megállapodott Vorzsával, hogy mindig minden bevételt háromfelé osztanak, és juttatnak a másik két családnak is egy-egy részt.

Így éltek országok hosszú és széles útjain.

 

folytatódik

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.